Csepel

Jézus a szűk tanítványi körnek előre bejelenti szenvedését és feltámadását. Utal a próféták írásaira: Úgy mint: A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és könyörületességnek lelkét, és reám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják őt, a mint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, a mint keseregnek az elsőszülött után. Zakariás 12,10. és Zsoltárok 22, 17-19. Átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Köntösömre sorsot vetettek. És Ézsaiás 53, 3kk Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia… Mi azt hittük, hogy ostoroztatik Istentől… És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg.

Orvos! Gyógyítsd meg magadat! – szól a mondás. Pál apostol a nagy gyógyító. Még halottat is föltámasztott. És lám; ő is beteg. Valamitől nem tud szabadulni. Szúró tövis, sátán angyala a testi nyomorúsága. Akinek van krónikus betegsége, ami nem múlik el, csak elviselni lehet, az tudja, hogy miről beszél az apostol. Az állandó akadályoztatás a hétköznapi élet dolgaiban, akár látás-, hallás károsodás, mozgásszervi betegség vagy nem múló fájdalom, mennyire meg tudják változtatni az embert. Mindig ott jár az esze, mindig vigyáznia kell, mindent másképp kell csinálnia. Pál – aki mobilis ember volt, sokat utazott, mozgott emberek között ugyancsak tehernek érezte betegségét. Háromszor is kérte, hogy meggyógyuljon. S akinek annyi imádsága meghallgatásra talált, ez esetben nem járt eredménnyel. Talán szemére is vetették: Ha másokat meggyógyított, magát miért nem tudja? Olyan kérdés ez, amit Jézusnak is föltettek a keresztfán. Ha másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni? Van olyan betegség, testi gyengeség, ami nem múlik el. Pál úgy értelmezte, hogy a betegsége egyfajta egyensúlyt tart fenn. Életében mennyei erők, látomások birtokosa lett. Az őt is meghatározó gyarló emberi természet miatt különbnek is tarthatta volna magát másoknál. De, hogy el ne bizakodjon, jött a tövis. Az szüntelen emlékeztette, hogy ő is csak egy ember, aki folyamatosan Isten kegyelmére szorul. Egyfajta kijózanító élet-kísérője lett a fájdalom. Azzal kelt, azzal feküdt. Nyilván szeretnénk mi is problémamentesen élni. Ez nem feltétlenül megy. A kérdés, hogy fájdalmainkat, akadályoztatásainkat tudjuk-e úgy felfogni, hogy az is a kegyelem megnyilvánulása. Pontosabban, az is arra emlékeztet, hogy kegyelemből élünk. Ez által nem távolít, hanem közelít minket Krisztushoz. Ha tartós, akkor közel is tart hozzá. Nem engedi az eltávolodást. Minthogy azért Krisztus is testileg szenvedett fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy aki testileg szenved megszűnik a bűntől. 1Pt 4,1. Lehet tehát a szenvedés is sorsfordító ajándék, ha tudom akként elfogadni.

Az ókori sportversenyeken nem voltak dobogós helyek, csak győztes és vesztesek. Az edzés akkor is fontos volt. A versenyzők – a siker érdekében – önmegtartóztató életet éltek. Pál apostol a saját küldetését értelmezi versenyként. Olyan küzdelemként, amit teljes erőbedobással lehet csak megnyerni és aztán a küzdőteret győztesként elhagyni. Ez esetben a küzdőtér az élet, a küzdelem vége pedig a halál. A jutalom pedig – ahogy a 2Tim 4,7-ben írja – az igazság babérkoszorúja. Nem az üdvösségről, az örök életről van itt szó, mert azt nem erőfeszítéseinkért kapjuk, hanem ajándékul. Kegyelemből, hit által. (Ef 2,8.) Igénk a hívő élet eredményességét veszi nagyító alá. A nem hívő ember – ha számba veszi életét – azt tekinti, hogy mit tudott a saját hasznára fordítani? Erőt, pénzt, tudást, ravaszságot, mások munkaerejét. Mit tudott kiélvezni az életből? Élete végén eszerint készít mérleget. A hívő ember azt veszi számba, hogy mit tudott élete során mások javára fordítani? Az ő sikerességének az a mértéke. Lehetett az munka, a munka eredményeként megteremtett anyagiak, de lehetett amellett szellemi, lelki kincs is, amit megosztott másokkal. Legfőbb kincs pedig az Evangélium. Jézus Krisztus megváltó szeretete, aminek hallgatása és hirdetése révén eljuthatunk az Istennel való új szövetségre, békességre és üdvösségre. Az evangélium hirdetése csak akkor hatékony, ha annak hirdetője hiteles ember. Nem önmagáért él, nem kihasználni vagy megtéveszteni akar másokat. Szívből kívánja megtérésüket, mert maga is megtapasztalta, hogy Istennel élni jó, az egyedül értelmes élet. Ebben a szolgálatban pedig félre kell tenni a kényelmességet, a személyes ambíciókat és magánügyeket, és úgy kell kezelni az anyagiakat, hogy azok mások javát, létbiztonságát is szolgálják és szavak nélkül is hirdessék Isten gondoskodó szeretetét. Ezek a dolgok nyilván megkívánják, hogy én hátrébb álljak és másokat magam elé engedjek. De mivel az ember nem erre van hitelesítve, hanem önzésre, ezért erre nap-nap után készülni kell. Mint a sportolónak – edzeni kell a lelket, a testet – hogy jó szívvel tudjam mondani, amit Keresztelő János mondott: Jézusnak növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Ennek kell természetessé válnia. Egy régi csendeshéten mondta tréfásan a lelki vezető, hogy a hívő ember úgy nő, mint a tehén farka: föntről lefelé. Hát valami ilyesmiről beszél Pál ebben az igében. Hogyan tudnék olyanná lenni, hogy helyet készítsek Jézusnak mások életében? Tanítással, példával, imádsággal. Vigyázva, hogy míg másoknak prédikálok, magam nehogy alkalmatlanná legyek a szolgálatra.

Ha elolvassuk az eredetit, akkor amit „felebarát”-nak fordítanak, ott egy magyarul nehezen visszaadható kifejezést találunk. A görög szó azt jelenti: közeli. Aki közel áll hozzám, így is mondhatnám: Mellette állok. Nem csak fizikailag, hanem minden tekinteteben. Akiért kiállok. Ma már félreérthető, vagy nem is érthető a felebarát szó. A gyerekek és a fiatalok biztos nem értik. Félig barát? – kérdezik. A magyar fordítás, ami a középkorra megy vissza eredeti értelmében azt jelentette: ő a másik felem, nélküle nem vagyok egész. Ez is izgalmas! De gondolkodjunk még a szó eredeti, görög jelentésén: közeli, hozzám közel áll. Így az írástudó kérdése eredetiben így is megfogalmazható: Mi az, hogy közel? Ki lehet közel hozzám?

Mindig kísértése volt az egyháznak a szaparáció. Elkülönülés a bűnös világtól. Ezért voltak a remeték és később a szerzetesek.

Isten találkozik Mózessel és beszél vele. (Utóbb a zsidók Jézusnak is felemlítik, hogy tudjuk, hogy Mózessel beszélt az Isten.)

Isten döntései meghatározták Izrael életfolytatását. Állandó választás elé állították a népet. A döntések megcselekvése kifejezte Isten úrként való elismerését, tehát a szövetségi hűséget, ami egyúttal az élet és halál közötti választást is jelentette. A héber nyelv egy szóval fejezi ki a törvényt és annak megtartását, Isten döntésének megfelelően. Ez a szó a „mispát”. Ez szerepel igénkben.

Bár Pál apostol hagyományos értelemben sosem foglalkozott szociológiával, itt a társadalom három legfontosabb konfliktusát ragadja meg. Ez a három a mai napig meghatározó. Hogyan különböztetik meg magukat az emberek, mi teremt köztük feszültséget, esetenként erőszakot?