Hónap: 2023 május

Isten népe kicsiny nyáj. Mindig minoritás a világban és tegyük hozzá az egyházi, vallásos közegben is. Nem mindenkié a hit. Nem mindenki él a Lélek szerint, jár az Isten és emberszeretet útján.

Azért ennek vannak feltételei.

Senki sem képes mondani: Úr Jézus, hanem csak Szent Szellemben. 1Kor 12,3. Itt nem egyszerűen szóhasználatról beszélünk. A szavak alkalmasak lehetnek gondolataink vagy érzéseink kifejezésére, vagy éppen elrejtésére, de az igazság kimondására nem. És itt nem arról van szó, hogy valaki hazudik vagy téved, hanem arról, hogy a Jézushoz kapcsolódó igazságot nem vagyunk képesek kimondani. Mondhatjuk: Uram! De ez mit sem jelent, ha nem vallja őt úrnak bennünk a Szent Szellem. Ha azonban igen, akkor ez már nem csak elnevezés – Úr Jézus – hanem hatalmának dicsőítése, ragyogása bennünk.

Keresztelőre készülve az jutott eszembe, hogy az imádság egy olyan létállapot, mint a gyermeké az anyaméhben. A teljes biztonság tudata, az elfogadottság, a melegség az öntudatlan boldogság. Ahogy együtt dobban a magzat szíve az anyáéval, úgy az imádkozóé is Istenével. Isten szíve Jézus. Ahogy a magzatot átjárja az anya vére, úgy az imádkozót is Isten élet-ereje.

Tegnap bizonyára sokan nézték az angol király trónra lépési ünnepségét. Rendkívül gazdag és szemet gyönyörködtető esemény volt istentisztelettel egybekötve. Igénkben is egy trónra lépésről olvashatunk, amely egy mennyei istentisztelet pillanatképe. Itt azonban nagyobb úr lép színre a földi királyoknál, maga az Úr Jézus Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Erős kontraszt van ezen a képen. Egyrészt ott van a hét angyal, akiknél a hét utolsó csapás van, amellyel Isten lesújt a földre, az emberekre, akik elhagyták őt és az Antikrisztusnak szolgáltak. Az Istenből kiáradó élet – az Üvegtenger – most nem nyugodt és békés, hanem telve van tűzzel, az Isten haragjával. Isten ugyanis nem nézi közömbösen az emberek tőle való elfordulását, hanem haraggal és pusztulással fizet azoknak, akik a Gonosz szolgálatába álltak. Ugyanakkor ott van a látomásban egy másik kép is, ami nem ilyen komor és lehangoló. Ott vannak ugyanis a mennyei istentiszteleten a győztesek, akik nem szolgálták az Antikrisztust. Bár meghaltak, de most az Isten előtt állnak, őt dicsőítik Éneklik Mózes és a Bárány énekét. A szabadulás énekét. Mózes egykor a vörös tengeren vezette át Isten népét, hogy megszabadítsa őket az egyiptomi rabszolgaságból. Az Úr Jézus Krisztus pedig a jelenvaló bűnös világból szabadította meg övéit keresztáldozatával. Ez a szabadítás azonban úgy teljesedik ki, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a Gonosszal. Azért ítél, hogy mindennek a végén az élet diadalmaskodjon a halál felett. Így vezet az ének bennünket a régi szabadítástól a végső szabadításig. A Vörös tengertől az Üvegtengerig. A Báránynak, az Úr Jézus Krisztusnak a szabadításán, annak beteljesülésén ujjong a mennyei kórus elragadtatottan. Zúg a dicséret, betölti a mennyet. Örömmel tölti el azokat, akik az Úréi, de félelemmel azokat, akik ellenségévé lettek. Van helyünk a győztesek között? Megtölti-e szívünket a Jézus iránti szeretet? Készek vagyunk-e a végsőkig kitartani mellette, ha kell az életünk árán is, hogy az igazi életet, az örök életet elnyerjük? A Szent Lélek betölthet minket olyan örömmel, hogy már itt a földi életünkben is énekeljük a Mózes és a Bárány énekét. Ma Cantate vasárnapja van. Arra szoktunk emlékezni ezen a vasárnapon, hogy egyházunkban milyen fontos szerepe volt mindenkor az éneknek és a zenének. Igénk középpontjában mégsem az éneklés áll, hanem Az, aki éneket fakaszt az ajkunkonk a dicsőséges Úr Jézus Krisztus. Az ő neve a mi énekünk cantus firmusa, alapdallama. Övé a dicsőség és a magasztalás most és mindörökké!