Csepel

Ez egy valóságos és egyben szimbolikus történet. Azt, hogy valóságos, onnan tudjuk, hogy Péter apostol utóbb megemlíti a levelében. (2Pt 1,18) A jelképes értelme pedig az, hogy az ószövetség átadja helyét az újnak. Maga az Örökkévaló jelenti ki, hogy akik eddig Mózesre és a prófétákra figyeltek, mostantól hallgassanak az Emberfiára: Jézus Krisztusra. Ő a szeretett fiú, akiben az Atya gyönyörködik. Döntő időszakban kapják ezt a jelet. Nem sokkal korábban Jézus, hamarosan bekövetkező szenvedéséről beszél nekik, ami teljesen összezavarja őket. Legalább a fő apostolokat meg kell erősíteni abbeli hitükben, hogy jól teszik, ha továbbra is Jézusra hallgatnak. Isten új szövetségre készül népével, sőt az egész világgal, minden néppel.

A héber kifejezés, amit Károli dicsőségnek fordít, azt is jelenti, hogy súly, nagy tisztelet, ragyogás. Ebből most a súlyt emelem ki. Isten jelenlétének megtapasztalása súlyos megrázkódtatás az ember számára. A középkori latinban: misterium tremendum – megrendítő titok. Az ember könnyelműen beszél Istenről. Úgy, mintha Ő emberi szavakkal leírható, gondolatainkkal megragadható lenne. Az Ő valóságos jelentése erőtlenné, értelmetlenné teszi a szavakat és kioltja a gondolatokat. Az értelem világossága semmivé lesz az ő ragyogásában, mint a gyertya a tündöklő napfényben.

Az áldozat – bibliai értelemben – mást jelent, mint a profán használatban. Míg hétköznapi szóhasználatban áldozaton olyasvalakit értünk, aki kiszolgáltatott lett, az igében az áldozat önkéntes fölajánlás, szabad akaratból hozott döntés. Isten, Jézus Krisztus által szabaddá tesz, megajándékoz az életemmel. Nem vagyok rabja sem a bűnnek, sem a halálnak, sem a gonosz erőknek. Ezzel a szabadságommal élve neki adhatom magam. Alárendelhetem magam, hogy azt tegyem, amiben ő gyönyörködik. Ez nem kényszer, ugyanakkor logikus döntés. Ha ugyanis nem adom magam neki, kedvesen, áldozatul, akkor áldozatául esek a világnak. Mennyire más hangulatú szavak: adni vagy esni! A logikus, okos, ésszerű istentisztelet az odaadás, mert Ő tart meg a hitben és segít el célomhoz. Vannak keresztények, akik elindultak a hit útján, de nem adták oda magukat teljesen Istennek. Hogyan lehet csak egy részt magamból odaadni? Aki csak egy részt ad oda, az nem ad semmit. Gondoljunk arra, hogy mondjuk csak egyik lábammal lépek be a csónakba, a másik a parton marad. Mi lesz abból? Nagy nevetés. Rajtam. Az embernek testestül-lelkestül, mindenestül Isten csónakjába kell kerülnie, különben elnyeli a világ, ami olyan, mint a megáradt folyó vagy a háborgó tenger. Az a logikus, hogy nem akarok elmerülni, megfulladni. Az ember azonban képes ésszerűtlen döntést hozni. Pál írja a 2 Tim 4,10-ben: Mert Démás engem elhagyott, szeretve a mostani világot. Itt az a szó szerepel, hogy ἀγαπήσας. Feltétel nélkül szeretni, kritikátlanul. Bele volt szeretve. Nagyon fontos, hogy a világot Isten szemszögéből lássuk. Távolodjunk el a kliséktől, sablonoktól, a vallásos gondolkodásunkban is, sőt abban először. Az értelmünknek új nézőpontot kell elfoglalnia. Önállót, ami elég bátorságot ad ahhoz, hogy szembeforduljunk a világgal és azt tartsuk jónak, amit Isten. Azt tekintsük végérvényesnek, amit ő kijelentett. Minden más szétoszlik majd, mint a köd. Isten is szereti a világot, de másképp. Nem úgy szereti, ahogy van, hanem a megváltás által, Krisztusban. Újjászületetten. Mert Krisztus nélkül a világ átkozott. A Sátán és a bűn karmaiban gyötrődik. Tudjuk ezt, vagy hagyjuk magunkat megtéveszteni, mintha nem így volna?

(1Pt 4,19)

Isten akarata-e a szenvedés? Igen. Persze jó vallásos emberekként szeretjük őt mentegetni, hogy csak passzív akarata: megengedi. A valóság azonban az, hogy a szenvedés nagyon is aktív akarata Istennek, ami számunkra elég ellentmondásos, hiszen úgy tudjuk, hogy ő szeretet. (1Jn 4,16) Mégsincs azonban kibékíthetetlen ellentét a szeretet és a ránk bocsátott szenvedés között, mert úgy a szenvedés Isten lélekformáló eszköze. Olyan, mint a véső és kalapács a szobrász kezében.

Pál apostol testamentuma, végrendelete szorosan kapcsolódik ahhoz a szolgálathoz, ami kitöltötte az életét. Az ige hirdetését tartotta legfontosabbnak. De nem általánosságban – bár ő Mózes és a próféták jó ismerője is volt – hanem Jézus Krisztusra vonatkozóan. Az evangélium hirdetője volt. Azé az evangéliumé, amit nem csak hallomásból ismert, hanem meg is tapasztalt megtérésekor. Átélte azt a csodát a damaszkuszi úton, hogy Jézus Krisztus őt is megváltotta, szereti, sőt szolgálatára méltónak találja, annak ellenére, hogy ellensége volt. Gyűlölte és megkínozta Jézus követőit. Nem hitte a feltámadást. Elvakultságában Isten ellensége lett, holott Istent akarta szolgálni. A damaszkuszi úton aztán minden megvilágosodott előtte és megértette milyen tévedésben volt. Attól kezdve következetesen ragaszkodott az evangélium jó híréhez: Jézus Krisztus azért jött, hogy megmentse a bűnösöket. Mindkettő nagy hangsúlyt kapott igehirdetésében. Azt is hirdette, hogy az ember elveszett Isten számára, mindenféle bűn szolgaságában él, amiből szabadulni nem tud. Isten ítélete és halál vár rá. Ő is ilyennek látta meg magát. De azt is hirdette, hogy Jézus Krisztus megkeresi az elveszettet, az ő áldozatáért Isten szeretetébe fogad minket, ha hiszünk a Megváltóban. Összefoglalva: Isten gyűlöli a bűnt, mert az megrontja az életet, de szereti a bűnöst, és új életre hívja a Szent Lélek által, aki Jézusról tanúskodik a szívünkben. Elkárhozottakból Isten gyermekei lehetünk. Pál, mondanivalóját minden másnál fontosabbnak tartotta. Tudta ugyanis, hogy mind a személyes életünk, mind az emberi közösségek boldogsága múlik rajta. Ezért helyezte mindenek elé az ige, az evangélium hirdetését. Élete végén, mint legdrágább kincsét bízza tanítványára, Timóteusra az evangélium hirdetésének munkáját. Tartsuk mi is legdrágábbnak. Adjuk tovább: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen! (Jn 3,16.) Ennek az igazságnak a hirdetése legyen évről évre életprogramunk.

Isten közeledése – ahogy tegnap is mondtam – megszólító. Jézus jövetele kikényszeríti az ember állásfoglalását. Mit szólsz hozzá? Mit gondolsz róla? Mi következik ebből?

Eredj! Szólj neki! Ez sokkal személyesebb, mint szózatot intézni valakikhez, vagy tanítást mondani valamiről. Jézus – Jesuah – történetét végig kíséri ez a személyesség. Ő szól Péternek, Péter Andrásnak és így tovább. Ezen a közvetlen módon adták tovább a hitet, mind a mai napig. Olyan jó lenne ha te is így találkozhatnál az emberré lett Istennel!