Egyéb kategória

Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje a szólásnak és ideje a hallgatásnak. (A Prédikátor könyve 3, 1. 7.)

Nos hát vége. Tegnap átadtam utódomnak a hivatalt. 42 évig voltam evangélikus lelkész. Mától semmi sem kötelez vagy kényszerít arra, hogy prédikáljak vagy fejtegetéseket írjak bibliai szakaszokról. Előttem a hallgatás lehetősége. Ezt csak az tudja megbecsülni, akinek évtizedeken át, vasárnapról vasárnapra kötelessége volt Isten nevében megszólalni. Ez persze nézőpont kérdése. Van, aki ebben lelte örömét és exhibicionista módon élvezte a helyzetet. Küldetéstudattal telve nem is tudná abbahagyni a beszédet. Én nem így éltem meg és nem így vagyok ezzel. Minden prédikációmra, szolgálatomra úgy készültem, mintha az lenne az első randi 🙂 Dehát végül is – jó esetben – minden papi megszólalást az Örökkévalóval való személyes találkozás és megbeszélés előz meg. Az pedig ugyebár mindig meglepetés, nóvum. Ő ugyanis elég gazdag ahhoz, hogy ne ismételje önmagát. Persze nekem nem mindig jött össze a dolog. Tétovaságom, értetlenségem, szorongásaim, ügyetlenségem, dekoncentráltságom miatt sokszor eltoltam és nem úgy, vagy nem azt mondtam, amit kellett volna. Ezen nincs mit szépíteni, legfeljebb szégyenkezni lehet miatta. Az ige szolgálata a Szent Szellemnek, Isten Lelkének való teljes kiszolgáltatottság. Aki nem akar a Lélektől tanulni, az tanítani sem fog soha. Az ember azonban zsigeri félelmet érez a kiszolgáltatottságtól. Isten kezének érintésére elbújunk, mint a riadt kis állat a ketrec sarkába, pedig Ő csak játszani akar velünk, vidám viháncolásra, felszabadultságra hív. Nem szertelenségre, hanem az ő szabályai szerinti játékra. A páros játék jellemzője, hogy akkor élvezetes, ha mindkét fél kellő teret ad a másiknak és nem magára koncentrál. Az Élő Isten mellett ezt tanulni izgalmas dolog. Több, mit izgalmas. Veszélyes. Ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lesz. (Jakab levele 3,1) Próbáltam a fentiekben leírni, hogy mi is az egyházi beszéddel az igazi probléma. Isten nevében megszólalni, emberi oldalról nézve mission impossible (lehetetlen küldetés). Aki ezt nem így érzi, az alapjánál téveszti el a dolgot, és soha nem élheti át annak a csodáját, hogy Ő mégis lehetségessé teszi a lehetetlent. Időnként. Kedve szerint. Szabad akaratából. Tulajdonképpen ezért nem kellene vasárnapi munkaköri feladattá degradálni a prédikációt. Ezzel ugyanis csak ártunk. Magunknak és a hallgatóknak egyaránt. Nem jó – ami manapság szinte mindig arcul üt – hogy az igehirdetés önmaga karikatúrájává vált. Végtelenített lemezként forog, ugynazt a dallamot ismételve unalomig. Üres garat, nem őröl magot. Összefoglalva: Szerintem az egyháznak, és az egyház képviselőinek meg kellene engedniük maguknak a hallgatás luxusát. Hátha akkor az Isten is szóhoz jutna.

„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje a szólásnak és ideje a hallgatásnak. (A Prédikátor könyve 3, 1. 7.)” → A teljes bejegyzés megtekintése
Egyéb kategória

Tusakodjatok a hitért, mely a szenteknek egyszer s mindenkorra adatott! Júdás levele 1,3.

Az eredeti görög kifejezés (ἐπαγωνίζεσθαι – epagónidzeszthai) az agónia szóból képzett ige. Így fordíthatnánk: haláltusáját vivja. A “szentek” szó pedig itt az egyházat jelenti. Amikor az egyházra és különféle megnyilvánulásaira tekintek, gondolataimban kirajzolódik ez a szó: agónia. A szakszerű meghatározása a fizikai tünetegyüttesnek: A haldokló szervezet utolsó küzdelme, amelyre légzési nehézségek, fájdalom, izomgörcsök, keringési zavarok, eszméletvesztés vagy tudatzavar jellemző.

„Tusakodjatok a hitért, mely a szenteknek egyszer s mindenkorra adatott! Júdás levele 1,3.” → A teljes bejegyzés megtekintése
Egyéb kategória

Sarokban egy ingaóra

Sarokban egy ingaóra
Két nehéz súly lóg le róla
Tán évszázados
De az óra pontos

Történt, hogy valamiért
A súlyt leakasztottam
S így lett az óra
Hirtelen pontatlan

Az ember is rosszul jár
Elbizakodik
Isten azért szeretetből
Akaszt ránk súlyokat

A nehézség, kereszt által
Az egyensúly megmarad
Életünk órája pontosan
Krisztusra mutat

Egyéb kategória

Egy régi barátság margójára

Lassan negyven éve, hogy néhai Mezősi György csepeli evangélikus lelkész felvette a kapcsolatot a finnországi Helsinki-Alppila gyülekezettel. A nyolcvanas évek második felében lehetősége nyílt az egyházaknak nemzetközi nyitásra. Hamarosan testvéri kapcsolat épült a csepeli és az ottani evangélikusok között. Rendszeres találkozások sora követte egymást évről évre, egészen a covid járványig, ami meghiúsította az utazásokat. Írásom apropója, hogy kedves finn lelkész kollegám – aki motorja volt ennek a kapcsolatnak – nemrég elhunyt. Heikki Ahonen egykor ösztöndíjas volt a Budapesti Teológiai Akadémián, ahol én is végeztem. Kitűnően megtanulta nyelvünket, ami a kommunikációban nagy segítség volt. Megszerette a magyarokat és Magyarországot. Szívében hordott minket és mi is őt. Hosszan tartó betegség után szólította magához az Örökkévaló. Nem tudom miért, de igen hamar alakul ki magyar és finn ember között mély, akár életre szóló barátság. Ő mindig úgy fogadott minket, mintha mindig ismertük volna egymást és csak tegnap váltunk volna el. Egy volt örömünk, bánatunk. Figyelemmel hallgattuk egymás történelmének tanulságait. Együtt sírtunk és együtt nevettünk, igazi testvérekként. Nincs is olyan nép több a világon, amely annyi szeretettel és érdeklődéssel tekintene ránk, magyarokra, mint a finn. A mai politikai széljárás ugyan viharfelhőket kerget ebbe a szép kapcsolatba, de a személyes barátságokat, a közös emlékeket, az egymásra tekintő jóindulatot szerencsére ez sem tudja megrontani. “Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére.” (Példbeszédek 17,17) Azt gondolom manapság ritka az igaz barátság. Pláne az olyan, ami ezer kilométerekről és évtizedeken át is kitart. A múlt megannyi kedves emléke a jelen aranyfedezete. Egy képmutatóvá lett világban segít embernek maradni.