Missziós központban még nem vakációztam. Találgathatnék mire való, annyi biztos, hogy pihenésre, csendességre termett. Az épület világos, nyílt térelrendezése, az igényes famunkák tavaly nyári finnországi élményeim juttatták eszembe. (Jó szakmunka, nahát!) Amitől aztán 10 percen belül leesett az állam: a régimódi jó asztalterítés, közös szalvétaosztás, kedves arcú emberek kedves szavai, a tavasz meg a konyha illata, íze – ez a nekem járó szárszói „misszió” – gondoltam, amit másmilyennek képzeltem. Ez a misszió munkás feladat, és nem hősies – amit a világ(i)birodalmak esztétikája nevelt belénk, és mi a kliséibe veszve eltávolodtunk a valódi (értem: kézenfekvő, egyszerű) jó cselekedetektől. A parton bámészkodtam, figyeltem, mi ez a szag, mi zakatol a közeli bokrok mögött. Az olajozott rendcsináló megállt a vonatsín mellett, és a mihez tartás végett járatta a tank motorját.
Mi lengi körbe Szárszót? Békebeli vendégszeretet, hogy ne csigázzam. Egyre kevesebb a látnivaló a világban. Amíg fiatal vagy, siettedben falnád és falod az élményeket, érthető. Nekem alsó-középkorú embernek Szárszó újból bevillantotta gyerekkorom azóta eltűnt hangulatát, ott éreztem, amit egyszer „már láttam”, és tudom is hol. A kígyó a saját farkába harap, kész az egész, éljen a rész.
Berta László
