Imádságunk teljesülésének föltétele Jézus szeretete és isteni tekintélyének elismerése. Mindezen feltételeknek nem elhatározásunkból felelhetünk meg. Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, csak a Szent Szellem által. (1Kor 12,3.) Jézus iránti szeretetünk sem lehet érzelmi fellobbanás. Tisztázódnia kell, hogy kik vagyunk és ki ő nekünk? A feltámadás után háromszor is megkérdezi Pétertől, hogy szereti-e őt? Mert Péter nincs tisztában önmagával, de nincs tisztában azzal sem, hogy ki neki Jézus. A Jézus iránti szeretet nem lelkesedés, hanem annak felismerése, hogy mennyire kegyelmére szorulunk. Akkor szeretjük őt, ha látjuk a keresztet, és a kereszt fényében/árnyékában önmagunkat. Csak a kereszt látása indít valóságos szeretetre Jézus iránt. Mi – Péterhez hasonlóan – gyáva tagadók vagyunk, akik a saját szempontjaink és elképzelésünk szerint formálnánk megváltásunkat. Próbálnánk Annak megfelelni, akit Istenként „tisztelünk”. Jézus azonban helyreteszi ezt a dolgot: Nem tudsz megfelelni, ne is akarj, nincs is rá szükség. Amire szükség van, azt már ő megtette a Golgotán. Azt nem kell és nem is lehet megfejelni, csak elfogadni. Fölösleges mentegetni magunkat. Senki sem méltó, nem is lesz soha. Csak a kereszt révén lehetünk, vagyunk Isten fiai/lányai. Teljes a bűnbocsánat. A Jézus iránti szeretet, a kereszt ragyogása a szívünkben. (Luther-rózsa!) Az Úr Jézus feltétlen szeretete indít feltétlen bizalomra. A magunk méltatlanságának maradéktalan elismerése pedig megnyitja az ajtót az isteni erők életünkbe fogadására és az azzal való élésre. Ezért az imádság nem annak szavakba öntése, amit a magunk vagy mások számára kívánatosnak tartunk, hanem az imádság állapotába való kerülésünk. Nem az imádság, hanem az imádkozó a kérés teljesülésének a föltétele: „mivel ti szerettek engem”. A kereszt ránk érvényességét a Szent Szellem pecsételi meg. A (Szent) Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünknek arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. (Róma 8,16) Akiben megvan ez a bizonyságtétel, az kér – kétkedéstől mentesen – Istentől. A Lélek által valljuk/nevezzük Úrnak Jézust és hívjuk segítségül az Ő nevét, amely névre meghajol minden térd; mennyeieké, földieké és föld alatt valóké egyaránt. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére (Filippi 2,10-11) Törekedjetek tehát arra, hogy imádság állapotába kerüljetek! Kívánjátok az Urat és az ő erejét; keressétek az ő orcáját szüntelen! Dicsekedjetek az ő szent nevével; örvendezzen azoknak a szívük, akik keresik az Urat. (Zsoltárok 105, 4. 3.)
Csepel, 2026. május 10.
