Csepel

Ma választottam egy igét az előírt helyett. Azért, hogy kicsit rendezzük a gondolatainkat a világban zajló események összefüggésében.

Amikor Jézus új kapcsolati szintre emeli tanítványait, akkor abban a kölcsönösségre kerül a hangsúly. A barátságban nincs alá-fölérendeltség, hanem mellérendeltség van.

Én mindenkitől tudok tanulni – mondta egykori principálisom segédlelkész koromban. Kicsit megszégyenültem. A hatvanat jócskán elhagyta már amikor ezt a megállapítást tette, én pedig ifjúi oktalansággal azt gondoltam, hogy milyen sokat tudok. Majd én megtanítlak – mondjuk – hol jó szándékkal, hol fenyegetően. Két alapállás az élethez: tanítani vagy tanulni. Az egyik abból fakad, hogy én jobban tudom, a másik abból, amit igénk is mond: Mindenikünknek adatott… Időnek kell eltelnie, hogy az ember belássa ezt. Igen, sok mindent kaptam szellemiekben, lelkiekben, tehetségben Isten kegyelméből. Ezért hálás lehetek, de mennyivel érdekesebb arra rácsodálkozni, hogy mit kapott a másik ember, itt kimondottan a Krisztusban testvér, akit ugyancsak a Szent Szellem gazdagított. Ma már úgy látom én is, hogy nem az a legfontosabb, amit megoszthatok mással, hanem az, amit engedek megosztani magammal. Azzal gazdagodom, amit beengedek, amit elfogadok a másik emberből. Nyilván van ebben valami kölcsönösség, de a magam részéről mégis az elfogadás a fontos, nem pedig az adás. Ez alázatot követel és szelídséget, ami lényegében empátia. Jézus mondta: Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok. De jó lenne ezt megtanulni és gyakorolni. Sokat hallgatni, keveset beszélni. Sokakat meghallgatni és jól megérteni. Erre rendeltettünk. Ezzel gyarapodik a Krisztus teste, ami az egyház, amelynek – a Szent Szellem révén – tagjai vagyunk. Egy test, mi pedig egymáshoz kapcsolódó tagok. Egymás – milyen jó magyar kifejezés ez. Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta szívből buzgón szeressétek 1Pt 1,22. Egy mást kell szeretnem. Azt, aki más mint én. Magát szeretni született mindenki. Egy mást szeretni Krisztus tanít. Érdekes, hogy hogyan válogatta össze a tanítványait. Teljesen más hátterű, más műveltségű, más vérmérsékletű, más életfelfogású emberek voltak. Valami szándékosságot látok ebben. Tanulják egymást. Tanuljuk egymást mi is! Így gyarapodunk emberségben, noha ez isteni bölcsesség.

Az időzítés jézusi figyelemről tanúskodik. Nem véletlen az ott és az akkor. Amúgy minek ment volna Jézus Nainba?

Kicsit berzenkedünk ez ellen az ige ellen. Gyakran gondolok arra, hogy mennyi jót tudnék tenni másokkal, ha gazdag lennék. Ugyanakkor arra nem gondolok, hogy a gazdagság mennyi rosszat tenne velem. Látom ugyanis, hogy akik gazdagok, azok általában nem tesznek jót senkivel. Fölényesek és bántóan viselkednek, szívtelenek. Gyakran helytelenül mérik fel, hogy mi válik javukra. Gyermekeik pedig többnyire rossz útra tévednek. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy túlbecsülöm a saját akaraterőmet, önfegyelmemet, hogy én ellent tudnék állni azoknak a kísértéseknek, amik a gazdagsággal együtt járnak. Úgy sejtem, hogy Isten ajándéka az övéinek, hogy nem engedi őket gazdagsághoz jutni. Jézus, mikor imádkozni tanít, csak a mindennapi kenyeret említi. Mindennapi függőségünk a kegyelemtől, mindennapi hitet kíván az Örökkévaló gondoskodásában. Felfelé emeli a tekintetünket a földiekről. Hit nélkül a kevés aggodalommal töltene el, a sok pedig könnyen feledtetné velünk, hogy kitől függünk.

Könnyű félreérteni ezt az igét, ha nem vesszük figyelembe az eredeti görög kifejezéseket, amelyeket Pál apostol egykor használt. Nem az emberi természet két oldaláról van ugyanis szó, amikor test-lélek kapcsolatát vizsgálja. A használt “lélek” szó itt Isten lelkére vonatkozik kizárólagosan. Görögben nem pszüché – ami az ember lelkét jelenti, hanem pneuma – ami Isten lelkét jelenti. Nem az emberi test-lélek kettősségéről van tehát szó, hanem isteni természet és emberi természet kettősségéről, sőt szembenállásáról. Az emberi lélek a test láthatatlan része. Ugyanolyan egységben azzal mint a szemünk vagy a lábunk. Elválaszthatatlanul. Ha a lélek különválik a testtől, az már gond. Ám épp azért, mert ilyen szerves egységet alkot az emberi lélek a testtel, az irányít mindent. Gondolat, érzés, akarat mind a lélek inspirációja, amit a fizikai test csak végrehajt, annak megfelelően cselekszik. Az emberi léleknek tehát kulcsszerepe van személyes életünk alakításában. Pál apostol azonban rámutat, hogy ha ez nem változik meg gyökeresen, akkor a halálba masírozunk. Mármint a kárhozatba. Az emberi lélek, a pszüché ugyanis a bűn által megrontott, Isten akaratával szembeforduló, még jó szándékában is célt tévesztő. Helyesen tartja a mondás: A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Mit nevezhetünk teljes cselekedetnek?