Mit nevezhetünk teljes cselekedetnek?
Azt, amikor nem csak annyit teszünk, amennyi éppen szükséges, hanem annál többet. Szível-lélekkel cselekszünk. Azaz figyelünk arra, hogy a másiknak igazából mi a vágya, nem maradunk iránta közömbösek, és figyelünk arra, hogy mire ösztönöz a lélek, Isten lelke. Bibliai példákat is látunk erre. Amikor Izsák szolgája megérkezik Háránba, hogy feleséget kérjen urának, akkor Rebeka, miután inni adott neki a kútnál azt mondta: A tevéidnek is merítek, míg eleget nem isznak. Ez nem volt kötelessége és nehéz munka volt. Jézus két példázatban is beszél hasonlóról: Az irgalmas samáriai, miután elvitte a sérült, kirabolt embert a fogadóba, és pénzt adott a gyógyítására, azt mondta: Ha még ezen felül valamit ráköltesz, megadom neked. Más helyen így szól Jézus: Ha valaki egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre. A teljes cselkedet attól teljes, hogy örömmel tesz az ember többet, mint amit kell. Hozzáteszem, ebből pedig nem csinál érdemet. Ezt tartja természetesnek. Az a tapasztalatom, hogy ilyesmire csak a hívő ember képes és alkalmas. Csak Istenre néző lélekkel lehet így cselekedni. Ha pedig valaki fukarkodik a jóval, akkor cselekedetei már nem teljesek Isten előtt. Meg kell térnie, mert megfeledkezett arról, Aki bőkezű tékozlással ad – odaadta a legdrágábbat is, Egyszülött Fiát. Jézus is túlment a határokon. Mondhatta volna: Eleget tanítottalak titeket, elég csodát tettem közöttetek, ha nem hisztek magatokra vessetek. De ő még az életét is odaadta, hátha lesznek mégis, akik hisznek. Nem könnyű meggyőzni az embereket szeretetünk önzetlenségéről. Általában gyanakvással fogadják, ha valaki átlépve határokat többet, jobbat ad az elvárhatónál. Milyen kicsiben kezdődik ez! Amikor a gyemek elkészíti a leckéjét, vajon megírja-e utána a szorgalmi feladatot? Amikor valaki befejezi a munkáját, vajon körülnéz-e – fáradtságát feledve – hogy nincs-e még valami tennivaló? Amikor valaki bőbeszédűségével halálra fáraszt, vajon tudjuk-e még további órán keresztül hallgatni, türelemmel? A keresztény ember motivácója nem a megfelelés, hanem a szeretet.
Túrmezei Erzsébet örökszép verse erről szól. Az alábbiakban meghallgatható:
