Szerző: csepel

Jézus etikája a kortársak körében is gyakran keltett megütközést és ez így van a mai napig. A hétköznapok istentiszteletéről beszél, ami nem korlátozódik ünnepnapokra, még kevésbé rituális cselekedetekre. Eszerint az él igaz életet, aki nem arra összpontosít, hogy mit kaphat az élettől, hanem arra, hogy mit oszthat meg embertársaival. Jézus ezt a megosztást az iránta való szeretetünk egyetlen hiteles megélésének tekinti. Akik így élnek, azok Isten országának örökösei. Láttam egy nagyon értékes filmet, a címe: A mennyországot választom. Méri Szent Fülöp életét dolgozza fel, aki magasztos céllal az “Indiák”-ra készül misszionáriusnak, de aztán egy véletlen folytán Róma csvargó, éhező utcagyerekeit gyűjti maga köré és lassanként életük formálója, megmentőjük lesz. Bár a hivatalos egyházi hatóság gyanakvással figyeli tevékenységét, ő mindvégig kitart. Amikor pedig a pápa – érdemei elismeréséül – bíborosi kalapot kínál neki, ő elutasítja, ezekkel a szavakkal: A mennyországot választom. Nem kétséges, hogy ő potosan tudta mit jelent az Isten országa, élte annak valóságát és másokat is bátorított erre. Élete boldog élet volt, halála boldog halál.

Az ítélet napja eljön. A Szentírásban Isten minden ígérete beteljesült. Ez az egy még nem.

Mint már máskor is említettem a bibliai görög kétféle szót használ az időre. Az egyik (a kronosz) a múló időt jelenti. Ebből jön a kronométer szavunk. A másik a kairosz, ami egy bizonyos dologra fenntartott, rendelt idő. Az orvoshoz is rendelési időben megyünk, a buszhoz vagy vonathoz sem mehetünk akármikor, csak amikor indul. A Prédikátor könyve hosszan ír arról, hogy mindennek rendelt ideje van az életünkben. A fenti igében is erről az időről van szó. Használjátok ki az időt, mert elmúlik az alkalom, és nem tér vissza! Ezt nevezi bölcsességnek Pál apostol. Az alkalom elmulasztását pedig bolondságnak.

Efezus 4, 22-24. (saját fordítás)

Kétféle szellemi hatalom van. A világban uralkodó szellem az egyik. Ez határozza meg az emberi személyiséget. Átjárja a kultúrát, a tudományt, a művészetet, a társadalmi és magánéletet. Az ember nem a maga ura, hanem ennek a szellemnek a befolyása alatt áll és él születésétől fogva a haláláig. Bár nem tud róla, de ez a szellem uralja, személyes befolyása latt tartja. Szüntelenül mérgezi az elméjét, megtévesztő erővel. Elhiteti az emberrel, hogy a világ annyi, amennyit érzékelni tud belőle, amit tapasztalati úton megismerhet. Mivel az ember Istent ílymódon nem ismerheti meg, ezért könnyen jut értelmében helytelen következtetésre vele kapcsolatban. Érzéketlen az emberi értelem Isten dolgaira. A világ szelleme ugyanis vakká teszi arra. Ezért olvassuk a 1Kor 2,14-ben: Érzéki ember nem fogadja be azt, ami Isten Szelleméé, ostobaságnak tartja. Nem képes megismerni, mert az csak szellemi módon lehetséges. Azaz nem empirikus, tapasztalati úton, hanem úgy, hogy Isten szelleme vezeti az elménket, intuitív módon.

Mi ez a kegyelem? Az, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Nem kell szélmalomharcot vívnom az óemberrel, még kevésbé a gonosszal, mert az óember, az ádámi bűnös meghalt, a gonosznak pedig az újhoz nincs hozzáférése, mert az a Krisztus szellemével egy. Ahol pedig Krisztus van ott a Sátán meg nem maradhat. A kegyelem abban áll, hogy én a Krisztusban vagyok, ő pedig énbennem van. Szimbiózisban élünk. Bármilyen vagyok is, ő vállalja ezt az életközösséget. Amíg rá támaszkodom, amíg belőle élek, addig van életem. Ha nem így teszek és a magam erejében bízom, vagy emberekben, akkor a bukás törvényszerű. Azért is mondja Jézus: Maradjatok énbennem, és én tibennetek, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek – azaz semmi olyat, amit szabadon tennétek a bűntől és a Sátántól. Márpedig ez az igaz(i) élet. A Jézus nélküli hiábavaló és kilátástalan, zavaros és kétségbeejtő.