Csepel

Senki sem képes mondani: Úr Jézus, hanem csak Szent Szellemben. 1Kor 12,3. Itt nem egyszerűen szóhasználatról beszélünk. A szavak alkalmasak lehetnek gondolataink vagy érzéseink kifejezésére, vagy éppen elrejtésére, de az igazság kimondására nem. És itt nem arról van szó, hogy valaki hazudik vagy téved, hanem arról, hogy a Jézushoz kapcsolódó igazságot nem vagyunk képesek kimondani. Mondhatjuk: Uram! De ez mit sem jelent, ha nem vallja őt úrnak bennünk a Szent Szellem. Ha azonban igen, akkor ez már nem csak elnevezés – Úr Jézus – hanem hatalmának dicsőítése, ragyogása bennünk.

Keresztelőre készülve az jutott eszembe, hogy az imádság egy olyan létállapot, mint a gyermeké az anyaméhben. A teljes biztonság tudata, az elfogadottság, a melegség az öntudatlan boldogság. Ahogy együtt dobban a magzat szíve az anyáéval, úgy az imádkozóé is Istenével. Isten szíve Jézus. Ahogy a magzatot átjárja az anya vére, úgy az imádkozót is Isten élet-ereje.

Tegnap bizonyára sokan nézték az angol király trónra lépési ünnepségét. Rendkívül gazdag és szemet gyönyörködtető esemény volt istentisztelettel egybekötve. Igénkben is egy trónra lépésről olvashatunk, amely egy mennyei istentisztelet pillanatképe. Itt azonban nagyobb úr lép színre a földi királyoknál, maga az Úr Jézus Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Erős kontraszt van ezen a képen. Egyrészt ott van a hét angyal, akiknél a hét utolsó csapás van, amellyel Isten lesújt a földre, az emberekre, akik elhagyták őt és az Antikrisztusnak szolgáltak. Az Istenből kiáradó élet – az Üvegtenger – most nem nyugodt és békés, hanem telve van tűzzel, az Isten haragjával. Isten ugyanis nem nézi közömbösen az emberek tőle való elfordulását, hanem haraggal és pusztulással fizet azoknak, akik a Gonosz szolgálatába álltak. Ugyanakkor ott van a látomásban egy másik kép is, ami nem ilyen komor és lehangoló. Ott vannak ugyanis a mennyei istentiszteleten a győztesek, akik nem szolgálták az Antikrisztust. Bár meghaltak, de most az Isten előtt állnak, őt dicsőítik Éneklik Mózes és a Bárány énekét. A szabadulás énekét. Mózes egykor a vörös tengeren vezette át Isten népét, hogy megszabadítsa őket az egyiptomi rabszolgaságból. Az Úr Jézus Krisztus pedig a jelenvaló bűnös világból szabadította meg övéit keresztáldozatával. Ez a szabadítás azonban úgy teljesedik ki, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a Gonosszal. Azért ítél, hogy mindennek a végén az élet diadalmaskodjon a halál felett. Így vezet az ének bennünket a régi szabadítástól a végső szabadításig. A Vörös tengertől az Üvegtengerig. A Báránynak, az Úr Jézus Krisztusnak a szabadításán, annak beteljesülésén ujjong a mennyei kórus elragadtatottan. Zúg a dicséret, betölti a mennyet. Örömmel tölti el azokat, akik az Úréi, de félelemmel azokat, akik ellenségévé lettek. Van helyünk a győztesek között? Megtölti-e szívünket a Jézus iránti szeretet? Készek vagyunk-e a végsőkig kitartani mellette, ha kell az életünk árán is, hogy az igazi életet, az örök életet elnyerjük? A Szent Lélek betölthet minket olyan örömmel, hogy már itt a földi életünkben is énekeljük a Mózes és a Bárány énekét. Ma Cantate vasárnapja van. Arra szoktunk emlékezni ezen a vasárnapon, hogy egyházunkban milyen fontos szerepe volt mindenkor az éneknek és a zenének. Igénk középpontjában mégsem az éneklés áll, hanem Az, aki éneket fakaszt az ajkunkonk a dicsőséges Úr Jézus Krisztus. Az ő neve a mi énekünk cantus firmusa, alapdallama. Övé a dicsőség és a magasztalás most és mindörökké!

Isten zavartalan lelki közösséget kínál nekünk Jézus Krisztus jelenlétével. Bármilyen hihetetlen, ő mindig velünk van, ígérete szerint: Veletek leszek minden nap a világ végezetéig. Az ember hajlamos rá, hogy magába forduljon. Gondjait, örömeit függetlenítse az Úrtól. Ettől óv az apostol. Életünk semmilyen vonatkozását ne válasszuk le Jézusról. Szabad megosztani vele boldogságunkat és bánatunkat egyaránt, és vele minden más megvilágításba kerül. Lényegében ezt jelenti szüntelen imádkozni: helyet biztosítani Jézusnak, számolni vele életünk minden pillanatában. Talán úgy érezzük, hogy vannak olyan dolgok az életünkben, amik nem méltók Jézushoz. Ő azonban ezt másképp látja. Olyan, mint egy igaz barát, aki nem egyszerűen a tetteinkre, vagy a pillanatnyi hangulatunkra koncentrál, hanem ránk. Mégpedig együttérző szeretettel. Empátiával. Ezért legyetek mindig derűsek! Fogjátok fel az életet a humoros oldaláról! Tudjatok nevetni, megmosolyogni ha kell önmagatokat is. Nem kaszárnyát épített Jézus, hanem egy vidám tanítványi közösséget. Meg vagyok győződve, hogy sokat tréfáltak. Annál inkább megtehették, hiszen a menny és föld urának mi volna lehetetlen? Jézus mindenhatóságát azonban nem a hatalom nyomasztó érzése lengte be, hanem hogy mindig és mindenre kínált megoldást.

Jeruzsálemet és a Golgotát maguk mögött hagyva mennek ketten, akik korábban Jézus tanítványai voltak. Csalódottak, kiábrándultak és bizonyára arról beszélgetnek, hogy nem úgy kellett volna történnie a dolgoknak, ahogy történt és talán arról is, hogy mi lett volna, ha …Életük visszakanyarodik a Jézussal való találkozás előtti irányba, a régi kerékvágásba. Jézus azonban nem hagyja. Egyszercsak melléjük szegődik és velük megy az úton. Ez pedig jövőjükre nézve mindent megváltoztat. Már nem csak maguk vannak, velük van a Feltámadott és velük is marad mindörökre.

Megverni egy embert nem csak fizikai fájdalmat jelent. Sokkal mélyebb fájdalom a megaláztatás, ami a szívig hatol. Pilátus parancsa nem pusztán a katonák brutalitását elégíti ki. Mindaz, amit Jézussal tesznek lényegében egy egész nép megalázása, minden szent várakozásuk kigúnyolása. Lám ennyi a zsidók hitének értelme, ennyit tud az ő Istenük, ilyen az ő Messiásuk, királyuk. Egy vérző ember csupán a birodalom vasmarkának szorításában. Ezek után mindenki tudhatja, hogy hol a helye, mennyit ér. A teljes kiszolgáltatottság állapotában vannak. Pilátus gondoskodik arról, hogy sem a főpapok, sem a nép vénei, de maga a nép se lásson Jézusban mást, mint egy tönkretett embert. A gyenge Messiás nem kell senkinek, mert Isten gyengeségéről tanúskodik. Azóta is szívbemarkoló kérdés, hogy Isten miért mutatkozik gyengének? Miért nem tesz igazságot, miért nem avatkozik be, amikor a Jézuséhoz hasonló sors szakad rá emberek millióira? Komoly etikai kérdés ez, amit nem hagyhatunk válasz nélkül. Milyen Isten az, aki eltűri az igazságtalanságot és a megalázó szenvedést?

Akkor miért? Miért kell meghalnia Jézusnak, ha bírája így ítél? Egyáltalán miért kell meghalnia a nem vétkeseknek, a gyermekeknek, az anyáknak, a katonáknak? Nyilván nem Isten akarata ez, hiszen ő az igazság és az élet. És ez így nagyon nem igazságos. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a megmagyarázhatatlan gonoszság mögött az egyetlen Gonosz húzódik meg. Sátáni akarat és erő száll meg embereket, akik aztán minden jog és igazság ellenére cselekszenek. A démonikus erő egymás ellen fordítja az embereket, és itt már nem az a kérdés, hogy milyen oldalon állnak, hanem hogy kinek az akaratát hajtják végre. Ilyen ez a mostani háború is. Mindkét oldalt ugyanaz az erő készteti arra, hogy a halál szolgái legyenek. Ez egy feloldhatatlan csomó az emberi gondolkodásban. Mindenki úgy érzi, hogy neki van igaza, de közben minden igazságot megtagadnak és uruk, a Sátán akaratát hajtják végre.