Megajándékozottak vagyunk. Az élettel és az örökélettel. Az élet azért a miénk, mert Isten lelket adott nekünk és szellemet (személyiséget), a fogantatás pillanatában. Az örökélet pedig Krisztusért lett a miénk, akiben hiszünk és ahogy az apostol mondja: Hit által örökéletetek van. A születés által jutunk erre az életre, az újjászületés által pedig az örökéletre. A születés testi, az újjászületés szellemi. A testi megelőzi a szellemit, de a szellemi fontosabb, értékesebb, mert a testi ideigvaló a szellemi pedig örökkévaló.
Isten akarata, hogy az élet dolgaiban igazságosan cselekedjünk. Ennek mértéke pedig a méltányosság és a szeretet. Valaki nem rég megkérdezte tőlem, hogy szerintem Isten igazságos-e? Azt feleltem, hogy szerintem nem. Mindig jobbat ad, mint amit megérdemelnénk. Isten kedves és jó. Ha valami mégis elferdül az életben, az amiatt van, hogy az ember elfordul Isten jóságától. Nem tud hálás lenni és nem becsüli meg azt, amije van. Ez az elégedetlenség sarkallja az embereket minden olyan dologra, amit Jézus “adikosz”-nak mond. Kicsit nehéz visszaadni egyetlen szóval ennek az értelmét, ezért körül kell írnunk. A magyar fordítás hamisságnak mondja. De mit is jelent ez? Átszövi az életnek minden területét. Már ott kezdődik, amikor a gyerek nem tanulja meg a leckéjét, valaki nem kellő gondossággal végzi a munkáját, elhanyagolja a kötelességét. De még a kötelességeken túlmenően; nem odaadóan, nem szeretettel, figyelemmel, kellő tapintattal jár el dolgaiban. Mondhatnánk, hogy Isten az élet iskolájába járat minket, hogy megtanuljunk helyesen hozzáállni mindenhez és úgy viszonyuljunk mindenkihez, ahogy Jézus mondta: Amit azért akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek!
Ahogy ebben az élet-iskolában tanulunk, annak kihatása van az örökéletünkre. Ahogy a bukott diák nem léphet felsőbb iskolába, úgy az “adikosz” ember sem találja majd helyét az örökkévalóságban. Nem Isten rekeszti ki onnan, hanem ő maga fogja idegenül érezni magát, mert más törvények szerint rendezte be az életét. Aki rendetlenül élt (nem Isten rendje szerint), az nem találja helyét a “rend”-ben. Aki nem bizonyult méltónak a bizalomra a mulandóban, arra nem bízhatja Isten az örökkévalóságot. Bízunk-e Istenben? – tesszük fel gyakran a kérdést. De meg is kell fordítanunk: Vajon Isten bízhat-e bennünk?
