Nos hát vége. Tegnap átadtam utódomnak a hivatalt. 42 évig voltam evangélikus lelkész. Mától semmi sem kötelez vagy kényszerít arra, hogy prédikáljak vagy fejtegetéseket írjak bibliai szakaszokról. Előttem a hallgatás lehetősége. Ezt csak az tudja megbecsülni, akinek évtizedeken át, vasárnapról vasárnapra kötelessége volt Isten nevében megszólalni. Ez persze nézőpont kérdése. Van, aki ebben lelte örömét és exhibicionista módon élvezte a helyzetet. Küldetéstudattal telve nem is tudná abbahagyni a beszédet. Én nem így éltem meg és nem így vagyok ezzel. Minden prédikációmra, szolgálatomra úgy készültem, mintha az lenne az első randi 
Dehát végül is – jó esetben – minden papi megszólalást az Örökkévalóval való személyes találkozás és megbeszélés előz meg. Az pedig ugyebár mindig meglepetés, nóvum. Ő ugyanis elég gazdag ahhoz, hogy ne ismételje önmagát. Persze nekem nem mindig jött össze a dolog. Tétovaságom, értetlenségem, szorongásaim, ügyetlenségem, dekoncentráltságom miatt sokszor eltoltam és nem úgy, vagy nem azt mondtam, amit kellett volna. Ezen nincs mit szépíteni, legfeljebb szégyenkezni lehet miatta. Az ige szolgálata a Szent Szellemnek, Isten Lelkének való teljes kiszolgáltatottság. Aki nem akar a Lélektől tanulni, az tanítani sem fog soha. Az ember azonban zsigeri félelmet érez a kiszolgáltatottságtól. Isten kezének érintésére elbújunk, mint a riadt kis állat a ketrec sarkába, pedig Ő csak játszani akar velünk, vidám viháncolásra, felszabadultságra hív. Nem szertelenségre, hanem az ő szabályai szerinti játékra. A páros játék jellemzője, hogy akkor élvezetes, ha mindkét fél kellő teret ad a másiknak és nem magára koncentrál. Az Élő Isten mellett ezt tanulni izgalmas dolog. Több, mit izgalmas. Veszélyes. Ne legyetek sokan tanítók, tudván azt, hogy súlyosabb ítéletünk lesz. (Jakab levele 3,1) Próbáltam a fentiekben leírni, hogy mi is az egyházi beszéddel az igazi probléma. Isten nevében megszólalni, emberi oldalról nézve mission impossible (lehetetlen küldetés). Aki ezt nem így érzi, az alapjánál téveszti el a dolgot, és soha nem élheti át annak a csodáját, hogy Ő mégis lehetségessé teszi a lehetetlent. Időnként. Kedve szerint. Szabad akaratából. Tulajdonképpen ezért nem kellene vasárnapi munkaköri feladattá degradálni a prédikációt. Ezzel ugyanis csak ártunk. Magunknak és a hallgatóknak egyaránt. Nem jó – ami manapság szinte mindig arcul üt – hogy az igehirdetés önmaga karikatúrájává vált. Végtelenített lemezként forog, ugynazt a dallamot ismételve unalomig. Üres garat, nem őröl magot. Összefoglalva: Szerintem az egyháznak, és az egyház képviselőinek meg kellene engedniük maguknak a hallgatás luxusát. Hátha akkor az Isten is szóhoz jutna.
Ahogy írtam; előttem a hallgatás lehetősége. Ez számomra azért is fontos, mert a lelkészi szolgálatban szakmai ártalom, hogy nagyságrenddel többet beszélünk Istenről, mint Istennel. Pedig ez utóbbi elengedhetetlenül szükséges, hogy míg másoknak prédikálok, valamiképpen értékét vesztetté ne legyek(1Kor 9,27). Az ἀδόκιμος (adokimosz) szót az ókorban a pénzverésnél vagy az anyagok vizsgálatánál használták arra a fémtárgyra vagy érmére, amely nem ment át a tisztasági minőségellenőrzésen, ezért hamisnak vagy értéktelennek találták. Pál apostol ezt a szót alkalmazza itt magára és minden szolgálóra, mint veszélyt. A probléma abból adódik, hogy van valamiféle egyensúly a szellemi (lelki) életben. Minél nagyobb a hit, annál erősebb a kétség, minél nagyobb az elszánás Jézus követésére, annál nagyobb a kísértés a bűnre, minél több az alázatra intő tapasztalat, annál nagyobb a késztetés a mások feletti ítélkezésre, minél nagyobb a tudás, annál nagyobb annak a felismerése, hogy mennyire hiábavaló. Minél több felé osztogatott az önzetlenség és a szeretet, annál több a keserű csalódás. Ebből fakadóan a Szent szolgálatában állók üdvössége forog a leginkább veszélyben. A társadalmi elvárás, a gyülekezetek iránti megfelelési kényszer gyakran nyomorít képmutatásba, saját gyarlóságunk rejtegetésébe, egyfajta bújkáló lelki életbe, amelyben a kognitív disszonancia uralkodik. Szóval ez egy nagyon egészségtelen foglalkozás, amibe legtöbben belebetegszünk. Ezzel a megállapításommal lehet vitatkozni, a leírtak tényét lehet tagadni, de ha őszinték vagyunk Isten előtt, akkor nem tévesztettem és nem is tévelyítettem a mondandómmal. Ezért a beszéd éveit helyes, ha követik a hallgatás évei. Ez lehet gyógyító, célorientált időszak, megérkezés Istenhez. Lehet – mondom – de nem feltétlen az, hiszen felülről való kegyelem, ha a szolgálatban megkérgesedett szív meg tud indulni Jézus hűségén, bűnöket elfedező szeretetén.
