Kihívás. Ennek a magyar szónak két jelentése is van. Egyik, hogy elmenni valahonnan valakinek a hívására. A másik, hogy szembenézni valamilyen nehézséggel, ami próbára teszi az ember hitét, bátorságát, erejét.
Ábrahám – héberül Ávrom – esetében mindkettőről szólnunk kell.
Mondta az Örökkévaló: menj el országodból, szülőföldedről! Szakadj el mindattól, amiben eddig éltél, ami testi-lelki biztonságot jelentett. Ház helyett lakjál sátorban, vándorként, menj idegenek közé! Hagyd el vallásodat, mert mostantól én leszek a te Istened! Én gondoskodom a jövődről, én óvlak meg! Bízd rám magad és mindenedet és áldott leszel!
Az Örökkévaló hívását meghallani és engedelmeskedni, életünk nagy fordulópontja, kardinális kérdése. Hol hallotta Ábrahám? Az elméjében, a szívében, vagy fülével hallotta a hívást? Alighanem minden módon. Egy biztos, hogy senkivel nem egyeztet, nem tesz fel kérdéseket, nem kér biztosítékot, hanem hisz Annak, aki őt kétség nélkül kihívta. Ezer évvel később Pál apostol is hasonló helyzetben van, amikor így szól: “De amikor úgy tetszett annak, aki már születésemtől fogva kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak; nem tanácskoztam testtel és vérrel.” Ez azt jelenti, hogy nem kértem ki emberek véleményét, de nem mentem a magam esze után sem.
Amikor az Úr szól hozzánk, akkor az egy igen komoly pillanat. Útelágazáshoz ér az életünk. Merre tovább. Megmaradni a biztosban, a komfort zónánkban, vagy kilépni az ismeretlenbe? Amikor Jézus elhívja tanítványait, az is ilyen. Sok múlik azon, hogy az ember helyesen dönt-e egy ilyen helyzetben. Istennek nyilván minden lehetséges és találhatott volna mást Ábrahám vagy Pál helyett, ha ők nem állnak kötélnek. Nekem azonban az az érzésem, hogy igazából senki sem pótolható. Az Úr nem találomra szólítja meg, hívja el, hívja ki az éppen azt az embert. Ez esetben mérhetetlen nagy az ember felelőssége. Gyanítható ugyanis, hogy rajta kívül senki más nem alkalmas arra, amire elhívást kap.
A kihívásnak megfelelni sosem problémamentes. Tudnivaló, hogy amikor Isten felkínálja a bizonytalanságot, akkor a Kísértő mindig felkínálja a biztonságot. Emberek – talán jó szándékkal – lebeszélhetnek. Saját kétségeink – ha szóhoz jutnak – elbizonytalaníthatnak. Hinni nagy elhatározás, mert a hit egzisztenciális elbizonytalanodás, út az ismeretlenbe, ahol csak Istenre számíthatok. Hit nélkül azonban lehetetlen Istennek tetszeni. (Zsid 11,6) És aki hisz, csak az láthatja meg Isten dicsőségét. (Jn 11,40) Az Örökkévaló tehát bevonna tervébe, de ha meghátrálok, akkor ebben az életben és az eljövendőben egyaránt bánni fogom. De – reménység szerint – mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. (Zsid 10,39)
