Csepel

(A szőlőmunkások példázatából Mt 20, 1-16.)

Isten igazságossága más mint az emberi igazságosság. Míg az ember azt akarja, hogy teljesítménye alapján ítéljenek meg mindenkit, Isten egyszerűen kegyelmes. Javaival azt tesz, amit akar. “És monda az ÚR: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orczád előtt menjen el, és kiáltom előtted az ÚR nevét: És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” 2Móz 33, 19. Milyen nehezen elfogadható ez az ember számára! Nem tudunk megbírkózni a gondolattal, hogy Isten Isten. Szuverén úr, aki azt tesz amit akar. “Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit elgondoltál.” Jób 42,2. Az ember hajlamos egyfajta sértődött magatartást fölvenni, ha úgy érzi, hogy Isten méltánytalanul bánt vele. Ez persze komolytalanság. Afféle szerepcsere. Mintha Istent lehetne ugráltatni, számonkérni, dróton rángatni, befolyásolni, megvesztegetni, valamire rávenni. A vallásokban mindig volt ilyen törekvés. Ezért bűzlött Kain áldozata, volt természetellenes a remeték böjtje, a szerzetesek önsanyargatása. Ezért lettek vonzóak a különféle szertartások, amik máig szinte varázslásszámba mennek. Füstölések, szenteltvíz szórások, egyéb hókuszpókuszok. Ennek a fura szónak az az eredete, hogy a latin misében az áldozás alkalmával a pap a jézusi szavakat idézte: “Hoc est corpus meum”. Ezt formálta át a pórnép így: Hókuszpókusz. Varázslást sejtett mögötte. Így lettek papok nagy hatalmú emberek, mert a köznép azt hitte, hogy ők közbenjárhatnak Istennél az ügyük érdekében. Lásd még: szentek közbenjárása. De mi valljuk, hogy “egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” 1Tim 2,5. Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy az ember áll Isten fölött vagy Isten az ember fölött? Ez utóbbit komolyan véve azonban végtelen kiszolgáltatottságot érezhetünk. A kiszolgáltatottság érzése pedig könnyen válthat át keserűségbe és haragba. Ezért szoktak rá az emberek az Isten nevével való káromkodásra. Az élet és a halál gondjával szembeni tehetetlenségük Isten elleni haraggá formálódik. Miképp szabadulhat az ember ebből a lelkiállapotból? Eljuthat-e arra, hogy ne féljen attól, aki mindenek fölött ÚR, és ne is hibáztassa az Örökkévalót sorsáért? Ez volt Jób dilemmája is.

Jézus vezet ki minket emberi gondolkodásunk útvesztőjéből. Két dolgot tanít. Az egyik egy tény: hogy Isten jó. Nem erkölcsi értelemben, hanem cselekvésében. Azaz jóságos, irgalmas, elnéző, bőkezű. A másik egy bátorítás, hogy bízzunk benne. Istenhez nem elvárásokkal, hanem bizalommal kell fordulnunk. Ez a helyes viszonyulás. Így elkerülhetjük az érdemeinkkel való kérkedést, de a gyarlóságunk miatti csüggedést is. Nem mindenkinek tetszik ez. Az ember eltorzult. Csak kufár módra tud gondolkodni. Istent meg akarja vásárolni, embertársát pedig lehetőleg megpróbálja beelőzni a Mindenhatónál is. Jézus kortársait is rettentően zavarta, hogy Isten személyválogatás nélkül jóságos. De Jézus a keresztig menő következetességgel ragaszkodott ehhez.

Az áldozat minden vallásban megjelenik. Mintha érezné az ember, hogy valamivel tartozik Istennek. Volt idő, mikor a föld termését vagy jószágot áldoztak fel. Volt, hogy embereket. Jézus szerint a helyes áldozat az önfeláldozás. Erre nem Istennek van szüksége, hanem a világnak. Embertársainknak, de fura mód önmagunknak is.

Az nagy kérdés, hogy az ember kész-e, hajlandó-e önfeláldozásra? Pál írja a Római levélben, hogy a jóért talán még vállalná valaki a halált, de Krisztus abban mutatta meg szeretetét irántunk, hogy bár vétkesek voltunk, mégis meghalt értünk. A földbe hulló gabonamag példájával arról beszél, hogy az embernek mintegy öntudatlanul, számítástól mentesen, magától értetődően kell odadnia az életét, mert csak ebből fakad további élet, ez a jövő reménysége. Reménység, mert amikor a mag elrothad semmi sem látható még a majdani termésből. De ha nem rothad el, nem bomlik el, akkor termés sem lesz. Mivel tudatos lények vagyunk, nem akarunk meghalni, elpusztulni, életünket áldozni egy bizonytalan jövő érdekében. Önféltésünkkel azonban meddőségre ítéljük megunkat. A mag, ha nem esik a földbe csak beteljesítetlen ígéret. Ha valami rettentően hiányzik a mai világból, az az önfeláldozás. Természetesen ma is vannak áldozatok. A háborúk áldozatai, a betegségek vagy a szenvedélyek áldozatai. A bűnözők áldozatai. Ezek azonban nem önként, hanem kényszerből történnek. Az áldozat beleegyezése nélkül. Jézus azt mondja: Nem kérem, hogy ne legyek áldozat, hiszen éppen azért jöttem.

Mi motiválhat bennünket jézusi döntésre? A józan ész biztos nem. A jószándék is megáll egy határnál, mérlegel. Miért adjam magam áldozatul? Majd jutalmat kapok érte? Vagy az emberek elismerése lesz a jutalmam? Hősként emlékeznek majd rám? Egyik sem. Ezek bizonytalan vagy kétes dolgok. A hősök sírja fölött hullatott könnyek semmit sem érnek, és a legtöbb hős amúgy is névtelen marad. A hősiesség azért sem jó motiváció, mert mindig benne rejtőzik a gőg, az önimádat. Akkor hát miért legyünk Jézus követői ezen a nehéz úton? Nincs más okunk rá, mint az iránta való szeretet. Mert ő mondta. Azért. Mint ahogy ő is az Atya iránti szeretetből, az ő megbecsülését szem előtt tartva vállalta a keresztet. Nem vidáman és dalolva, nem gondolva, hogy a megváltás majd fordít a világ kerekén jobb irányba, hanem megrendült lélekkel. Ritka mondat Jézus szájából: “Most megrendült az én lelkem.” Mi is csak megrendült lélekkel fogadhatjuk Jézus hívását: Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen! Így hoz majd sokszoros termést. Bár maga nem látja hasznát. Mi egy haszonelvű világban élünk. Ezzel megy szembe Jézus szava: Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt. Nagy titok ez, és kicsoda alkalmas erre?

Fonák helyzetet teremt, amikor az ember meg akarja védeni az Istent. A történet szerint Jézust. A főpap a zsidók Istenét akarja megvédeni és elvakultságában megfeszíti az Isten fiát. Utóbb az egyház lép hálátlan szerepbe, amikor hatalmi pozícióból üldözni kezdi Jézus vélt ellenségeit. Keresztesháború, inkvizíció, ellenreformáció, evangéliumi keresztyénség üldözése. Szellemi küzdelem a felvilágosodás ellen. Háborúk Istenért és Isten nevében. Mert hát ugye Istent, Jézust meg kell védeni, az őt ért méltatlanságot meg kell torolni. Pláne ha magunkat azonosítjuk Isten ügyével! Akkor ölt csak legvadabb formát ez a dolog. Lásd terrorbombázások – tűz az égből. Holocaust – elégő áldozatok. Állítólag keresztény emberek vitték véghez ezeket a szörnyűségeket. Ma is ott van az egyházi és világi hatalom hátsó gondolat-szobájában, hogy Jézust meg kell védeni. Mert méltatlanul bánnak vele az ateisták, a kommunisták, a melegek, a más vallásúak, egyáltalán mindazok, akik nem “fogadják be”. Az bosszúszomjas emberi indulat pedig könnyen formálódik szellemi vagy fizikai erőszakká. Átjárhatja a politikát, az oktatást, a hitéletet, jogos haragra hivatkozva, de voltaképpen ugyanazt a hibát elkövetve, mint a töténetbeli tanítványok.

Bár angyalokat küldött maga előtt, mégis elutasították. Jézus ezt nem vette a szívére. Mondhatta volna a tanítványoknak: Lesz még rosszabb is. Eltökélten megy Istentől rendelt sorsa elébe. Készül a halálra, holott választhatna mást is. Maradhatna békén Kapernaumban, halászgathatna a tanítványokkal. Senkit sem érdekelne. De nem ez az Isten útja. Abból nem lenne megváltó szenvedés és feltámadás. “Szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött.” (1Pt 2,21.) Megölték, és ő hagyta. “Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg.” Ézs 53,7. A tanítványoknak sokat kellett változniuk Nagypéntekig és azután. Vajon mi változtunk-e az életünk során jézusi formára.

Mit mondunk, amikor méltatlanul bánnak velünk? Amikor a legjobbat akarjuk, szeretettel , talán még önfeláldozóan is, de ajtót mutatnak nekünk. Tudnánk-e Jézust követni, alázattal elviselve a szóbeli, esetleg fizikai bántalmazást? Nem átkozódva, nem követelve kiigazítást vagy elégtételt… Nem leskelődik-e ördögpofa a keresztény máz mögött? Nagy kérdés!

(Kép szövegének fordítása: A vallás elutasítja a konfliktust. Erőszak a vallás nevében; erőszak a vallás ellen.)

Csepel, 2023. január 23.

Az első kérdés, ami eszembe jut: Nem én vagyok-e a megízetlenült só?

Tudok-e jó ízt adni mások életének illetve érzem-e még az Istentől jövő élet jó ízét? A megízetlenült só az enerváltságot és közönyösséget jelenti. Az első befelé irányul, az ember saját lelkében okoz rothadást, a másik kifelé, és mások életére nézve veszélyes.

Jézus olyan embereknek mondja ezt a példázatot, akik már megízlelték a vele való életet, de menet közben valami félrecsúszott, megakadt. Tehát nem a világnak mondja, hanem a benne hívők szűk körének. Jézus szava szerint ha a benne hívő élete elveszíti a hasznosságát, akkor annak megszégyenülés és megvetettség a vége. Van-e innen visszaút? Emberi ítélet szerint; nincs. Kidobják, eltapossák, trágyadombra valónak tekintik. Az emberi ítélkezésben csak lezárt dolgok vannak. Egyik ember a másiknak bírája. Nincs kegyelem.

Jézusnál azonban úgy hiszem, és úgy tapasztaltam, hogy van. Első lépésként mindig kibillent a befelé fordulásból és a közönyből. A bűneink következményei kijózanítóak.

Mire józanítanak?

Egyrészt arra, hogy ne csodálkozzunk az emberek álnokságán és kegyetlenségén, de a magunk romlottságán se, hanem vigyük mindezt Jézus elé. Akkor nem fogunk elcsüggedni, hanem remény ébred bennünk, mert a megváltás másra is, ránk is érvényes, ha megvalljuk bűneinket.

Másrészt arra is józanít, hogy bármilyenek vagyunk, szeret az Isten és mi is szerethetünk másokat. Így rángat ki minket Jézus az enerváltságból és közönyösségből. Fájdalmas, de javunkra szolgáló beavatkozás. A megízetlenült só állapota a lelki halál állapota. Ide is visszaeshet a hívő? Igen. Ám lehet imádkozni ilyenkor a 23. zsoltárt imádságként: Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem. Újszövetségi párhuzamos igéje ennek: Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad! Zsid 12,6. Javunkra teszi, hogy el ne vesszünk örökre.

Csepel, 2023. január 8.

Az esztendő kapujában előre nézünk és azt kérdezzük: Mit hoz majd ez az esztendő? Nem jóslatszerűen, de nagy vonalakban felrajzolja ez az ige a történések vázlatát.

A háttér: Még mindig áll a teremtés, amelynek gazdája az Isten. Az ember – bármilyen nagyra tartja magát – csak intézője a Teremtőnek.

Mit intéz? Teljesíti-e a Gazda óhaját? A Szent Lélek már Dávid szája által kijelentette, hogy nem. Azt látjuk, hogy népek és nemzetek indulnak saját terveik megvalósítására. Mint a csatába vágtató, megvadult lovak. Nincs józanság és nincs megfontolása az Úr akaratának. Bármire jutnak hiábavalókká lesznek. Lényegében Jézus ellen irányul mindez, ahogy egykor Jeruzsálemben – úgy most az egész világon. Ős ellenségek is összefognak, mint volt Heródes és Pilátus, hogy Jézus uralmát megtagadják, hogy ők uralkodhassanak az emberek felett. Pénzzel, fegyverrel, ravaszsággal és hazugsággal. A világban “jézustalanítás” folyik.

Ahogyan azonban régen, úgy előttünk álló évben is, végső kimenetelében Isten előre elrendelt akarata valósul majd meg. A kereszt által. Kétféle kereszt van. Az egyik Jézus vállán, ami megváltást ígér annak, aki hisz és a másik az ember vállán, amit vinnie kell alázattal és türelemmel. Ez utóbbi is szent, mert Isten közelében tart, imádságban.

Ezekben az összefüggésekben fogalmazódnak meg kéréseink.

Add meg szolgáidnak: Teljes bátorsággal hirdessék igédet.

Nyújtsd ki a kezedet gyógyításra!

Történjenek jelek és csodák Jézus neve által! Ezeket szeretnénk az eljövendőben. Ne maradjon a világ és ne maradjunk Jézus nélkül! Megígérte: Veletek leszek minden napon a világ végezetéig.

Csepel, 2023. január 1.