A keresztyén élet célirányos. Szem előtt tartja azt, amit egyébként a világi ember – struccpolitikával, fejét a homokba dugva – szüntelen feledni akar: Mindennek a vége pedig közeleg. Madách, Az ember tragédiája befejező jelenetében Ádám is így kiált fel keserűen: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!” Jézus Krisztus azonban minket felszólít és felvértez arra, hogy a véget ne feledni akarjuk, hanem tartsuk napirenden, sőt vegyük tekintetbe, hogy közelít. Nem valami vallásos pesszimizmus ez, nem is az életöröm tagadása, hanem az Isten igéjében gyökerező realista gondolkodás. Nem kell ettől félni, nem is kell rajta megütközni, hanem inkább bátran gyakorolni. „Mindennek a vége pedig közel van.”
Mi az a minden?
Kezdjük egészen egyszerűen! A napjaink vége közel van. Egyik a másik sarkában tapos. Ez pedig az időnkkel való komoly számvetésre ösztönöz.
Közel van aztán egy-egy munkának a vége is. Áldás volt-e rajta? A kellő eredménnyel zárult-e az igyekezetem, fáradozásom. Nem lett-e hiábavaló, vagy éppen elhibázott? Már a gyermek is szembesül ezzel, amikor a tanulás végeztével megírja a dolgozatot. Hát még a felnőtt, akit már az élet vizsgáztat tisztességből, emberségből!
Egyszer csak arra is ráhőkölünk, hogy milyen közel van az életünk vége. Ráeszméltethet egy betegség, baleset, a magunké vagy másé. Az évek múlásával pedig átéljük, hogy szinte repült az idő, az évek, évtizedek. Mivel töltöttem? Nem feledtem-e Jézustól kapott célomat; az üdvösséget az ő követésében, és embertársaim önzetlen szolgálatát? Nem feledtem-e, hogy csak jövevény és vándor voltam ebben a világban és nem a magaméval, hanem az övével gazdálkodtam, sáfárként, hiszen az Úré a föld és annak teljessége, a földkerekség és annak lakosai. (Zsolt 24,1)
Igénk azt is eszünkbe juttatja, hogy Isten üdvözítő terve is hamar a végéhez ér. Már nincs más hátra, mint Jézus visszajövetele. Azzal együtt pedig mindennek a vége és az új teremtés. Kilőtt nyílként tart célra a történelem, amelynek akarva-akaratlan részesei vagyunk. Isten tervének beteljesülése is közeleg.
Mik következnek ebből? Okos, éber imádkozó élet. Minden este megállás az Úr előtt, mulasztásainkra és vétkeinkre bocsánatot kérve. Egymás szeretete, mert az elfedi a szégyent, gyógyítja a bűnök okozta sebeket. Egymás megértése és szolgálata. Kimondott szavaink odaigazítása Isten igéjéhez. A magunk ereje helyett Isten erejéből élés. Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. (Róma 13,11)
Csepel, 2026. május 17.
