Jézus-váró időszakunk, az Advent már mögöttünk van. A Jézus-várás azonban előttünk. Visszatekintve az elmúlt esztendőre sokakban felfokozódhatott a vágy az Ő visszajövetelére. Az élet személyes és közösségi oldalát egyaránt megterhelte sok minden. Szeretteink halála, megélhetési problémák, a két háború, ingataggá váló emberi kapcsolatok, Európa ajtaján kopogtató nincstelen tömegek, természeti katasztrófák, az évtizedek óta tartó túlfogyasztásból következő kizsigerelése a bolygónak, a fenntarthatatlan „fenntartható” gazdasági fejlődés, a környezet folyamatos szennyezése, a politikusok egymásra acsarkodása, a korrupció, a közmédia embereket manipuláló hazugságáradata – és mindebben a saját tehetetlenségünk.
Maradt tehát az imádság, hogy testi-lelki terheinket segítsen vinni az, aki láthatatlan közelségben, ígérete szerint, mindig velünk volt. „Velem vándorol utamon Jézus…” Szent Lelke erőt adó jelenléte nélkül nem tudtunk volna helytállni, szolgálni, segíteni, munkánkat szeretettel végezni. Mélypontok és erőtlenség ennek ellenére bőven akadt.
Nem tudjuk magunkat az éber szolgához hasonlítani, aki hűségesen várja ura hazatérését, hiszen sokszor elaludtunk. Végtelen lelki enerváltság vett erőt rajtunk és kerestük a kikapcsolás lehetőségeit, feladva a vigyázást.
Így év végére egy imádság maradt, és az töltse be a szívünket: Jövel Uram Jézus! Ez a Bibliánk utolsó mondata. Legyen a mi utolsó mondatunk is ennek az esztendőnek a végén, hiszen nincs más reménységünk csak az, hogy beteljesül az ő ígérete. „Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig. Nemcsak ez pedig, hanem maguk a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván az örökbefogadottságunk jelét, szenvedő testünk számára feloldozást.” Rm 8.22-23.
