Jézus velük ment az úton, ugyanakkor ők nem ismerték fel. A szemüket elhomályosította valami. Mi lehetett az? Sokszor, ha el vagyunk keseredve, azt sem látjuk, ami az orrunk előtt van. Az emmausi tanítványok gyásza is olyan mély lehetett, hogy talán még a tekintetüket sem emelték föl. Bezárkóztak fájdalmukba. Ismerős ez az emberi magatartás, amikor valaki nem akar vagy nem képes tudomást venni a külvilágról. A lábukat még rakosgatják egymás után, hogy hazaérjenek, de a lelküknek már nincsen célja. Ilyen az ember a feltámadás hit nélkül. Azt hiszi, hogy magára hagyta őt az Isten. Még azt sem venné észre, ha ott bandukolna mellette. Így volt ez az emmausiakkal is. Sokszor így van velünk is. Jézus velünk együtt járja életünk útját, mi pedig nem vesszük észre. Annyira el vagyunk a magunk gondolataival, vélekedéseivel, hogy teljesen bele tudunk keseredni. Pedig a Feltámadott nem hagy magunkra minket. Utóbb az emmausiaknak is kinyílt a szeme. Akkor, amikor Jézus a házukban megtörte a kenyeret. Ez szokatlan dolog volt. Nem a vendég dolga volt megtörni a kenyeret, hanem a házigazdáé. A lefelé fordított tekintetük egyszer csak Jézus kezére tévedt. Milyen ismerős mozdulat! Mint az utolsó vacsorán. És aztán már Jézus arcát is meglátták és eltöltötte őket a feltámadás öröme. Vissza is indultak, fáradtsággal nem törődve Jeruzsálembe, hogy elmondják az apostoloknak, ki ment velük az úton. A mi életünkben nem csak egy rövid szakaszon jár velünk az Úr, hanem mindenkor, ígérete szerint; minden napon a világ végezetéig. Ebben a biztos tudatban élhetünk.
Álmomban Mesteremmel a tengerparton jártam …
