Az ókori sportversenyeken nem voltak dobogós helyek, csak győztes és vesztesek. Az edzés akkor is fontos volt. A versenyzők – a siker érdekében – önmegtartóztató életet éltek. Pál apostol a saját küldetését értelmezi versenyként. Olyan küzdelemként, amit teljes erőbedobással lehet csak megnyerni és aztán a küzdőteret győztesként elhagyni. Ez esetben a küzdőtér az élet, a küzdelem vége pedig a halál. A jutalom pedig – ahogy a 2Tim 4,7-ben írja – az igazság babérkoszorúja. Nem az üdvösségről, az örök életről van itt szó, mert azt nem erőfeszítéseinkért kapjuk, hanem ajándékul. Kegyelemből, hit által. (Ef 2,8.) Igénk a hívő élet eredményességét veszi nagyító alá. A nem hívő ember – ha számba veszi életét – azt tekinti, hogy mit tudott a saját hasznára fordítani? Erőt, pénzt, tudást, ravaszságot, mások munkaerejét. Mit tudott kiélvezni az életből? Élete végén eszerint készít mérleget. A hívő ember azt veszi számba, hogy mit tudott élete során mások javára fordítani? Az ő sikerességének az a mértéke. Lehetett az munka, a munka eredményeként megteremtett anyagiak, de lehetett amellett szellemi, lelki kincs is, amit megosztott másokkal. Legfőbb kincs pedig az Evangélium. Jézus Krisztus megváltó szeretete, aminek hallgatása és hirdetése révén eljuthatunk az Istennel való új szövetségre, békességre és üdvösségre. Az evangélium hirdetése csak akkor hatékony, ha annak hirdetője hiteles ember. Nem önmagáért él, nem kihasználni vagy megtéveszteni akar másokat. Szívből kívánja megtérésüket, mert maga is megtapasztalta, hogy Istennel élni jó, az egyedül értelmes élet. Ebben a szolgálatban pedig félre kell tenni a kényelmességet, a személyes ambíciókat és magánügyeket, és úgy kell kezelni az anyagiakat, hogy azok mások javát, létbiztonságát is szolgálják és szavak nélkül is hirdessék Isten gondoskodó szeretetét. Ezek a dolgok nyilván megkívánják, hogy én hátrébb álljak és másokat magam elé engedjek. De mivel az ember nem erre van hitelesítve, hanem önzésre, ezért erre nap-nap után készülni kell. Mint a sportolónak – edzeni kell a lelket, a testet – hogy jó szívvel tudjam mondani, amit Keresztelő János mondott: Jézusnak növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem. Ennek kell természetessé válnia. Egy régi csendeshéten mondta tréfásan a lelki vezető, hogy a hívő ember úgy nő, mint a tehén farka: föntről lefelé. Hát valami ilyesmiről beszél Pál ebben az igében. Hogyan tudnék olyanná lenni, hogy helyet készítsek Jézusnak mások életében? Tanítással, példával, imádsággal. Vigyázva, hogy míg másoknak prédikálok, magam nehogy alkalmatlanná legyek a szolgálatra.
