Hat nappal ezután Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, készítek itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. Mt 17,1-4.

Mindig kísértése volt az egyháznak a szaparáció. Elkülönülés a bűnös világtól. Ezért voltak a remeték és később a szerzetesek.

A bűn azonban nem az emberen kívül van. A szívben lakik. (Jer 17,9.) Egykor belakta az ember szívét és azóta genetikailag öröklődik. Ez a magyarázata a megmagyarázhatatlan emberi gonoszságnak. A háborúknak, a kínzásoknak, a kizsákmányolásnak. Ebből következik, hogy nem lehet szeparálódni, nem lehet kivonulni a világból, mert a szívből sem lehet kivonulni. Jó lenne, mondja Péter, ha nem kellene visszamenni. Ott lehetne maradni a hegyen Jézussal, Mózessel és Illéssel. Utóbb azonban nem mellérendelés van, hanem kizárólagosság. Csak és egyedül Jézus. Őrá irányul minden figyelem. Ő a megoldás, nem a kihátrálás, ami úgysem lehetséges.

Mit jelent ez? A jóság vállalását egy gonosz világban, a szenvedés vállalását egy kegyetlen világban. Elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok között. (Mt 10,16) Jézus népe minoritás marad mindörökre a világban, de mégis a „föld sója”. (Mt 5,13.) A só, bár kis mennyiségben ízesíti az ételt, de nélküle szinte fogyaszthatatlan bármi.

Jézus azzá lett. Feloldódott a világban. A keresztyéneknek is ezt kell tenniük. Az élet sűrűjében, mélységeiben és magasságaiban jelen lenni. Kihirdetni a jó hírt, az evangéliumot, hogy Jézussal tisztulhat a szív, kitörölhető belőle a gonoszság és helyét elfoglalhatja a szeretet. Ez a kihirdetés mindig életveszélyes volt. Ma is az. Mert a gonoszság fejedelme ezt nem tűri. Ő csak romlást és halált akar. És mindenek előtt azt, hogy a más élet lehetősége rejtve maradjon az ember előtt. Isten haragjával riogat, ellehetetleníti a közeledést Istenhez, félelmetesnek és kegyetlennek tünteti föl Istent, aki megteremtett, és a vétkekért rögtön kárhozatra is taszított mindenkit. Ez nyilván nem igaz, de az ember hajlamos elhinni és kimondva vagy kimondatlanul Isten ellen fordul. Isten azonban nem fordult az ember ellen és nem is fog soha. Ezt kell képviselnünk mindenütt és mindenkor. Ez a világ és az egyes ember reménysége. A reménység pedig nem szégyenít meg; mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, aki adatott nékünk. (Róma 5,5.)