Minek az oltárán áldozunk? Bálványok oltárán vagy Isten oltárán?
Az ókorban a bálványok többnyire szobrok voltak valamilyen istenségről. Ne gondoljuk azonban, hogy olyan primitíven gondolkodtak volna, hogy magát a szobrot imádták. Minden ilyen szobor mögött valamilyen szellemiség volt.
Megvolt az istene az emberi élet minden oldalának. A szórakozásnak, a művészetnek, a szerelemnek, a színháznak, a kereskedelemnek, a gyógyításnak, a békének és a háborúnak. Csak akkor érthetjük meg Pál apostol intelmét, ha belátjuk, hogy ezen istenek valamilyen szellemiség megtestesítői voltak.
A mai szóhasználatban is megjelenik ez, amikor azt mondja valaki, hogy áldozik a tudomány oltárán, vagy a költészet oltárán, vagy a szerelem oltárán. Lehetne még sorolni. A történelemben voltak, akik áldoztak a szabadság oltárán – apropó 1848. Ha azonban kiemeljük az emberi élet egy-egy részletét és szinte vallásos rajongással arra koncentrálunk, akkor az mindig Isten trónfosztása. Ha életünkben az első helyen nem ő áll, akkor abból baj lesz. Lehet akármilyen magasztos, elismert, vágyott a mi célunk, ha nem Isten, akkor bálványunkká válik. Látszólag ártalmatlan dolog ez, de fel kell figyelnünk arra, hogy amikor Isten trónfosztottá válik az életünkben, akkor óhatatlanul valamilyen démonitás ölt testet. Láthatjuk, hogy a művészet lehet destruktív, a tudomány pedig olyan “eredményekre” jut, ami veszélybe sodorja az emberi életet a földön. A szabadság jelszavát zászlóra tűzve pedig háborúk és mérhetetlen szenvedés szakadt népekre, a magyar népre is.
A démonitástól csak Krisztus tud megóvni bennünket.
Isten oltárán nem is lehet más áldozat, mint az Isten Báránya, a Krisztus. Isten oltáránál csak Krisztus áldozatával egyesülve tarthatunk istentiszteletet. Ez az istentisztelet pedig testi-lelki épségünk záloga. Jézus Krisztus lehetővé tette, hogy az ember elszakadva bálványaitól visszatérhessen teremtettsége értelméhez, az Istennel való egységhez. A többi már személyes döntésünkön múlik.
