Amikor a túlsó partra, a gadaraiak földjére ért, két megszállott ment elé, akik a sírboltokból jöttek elő; annyira veszedelmesek voltak, hogy senki sem mert azon az úton járni. És egyszerre felkiáltottak: Mi dolgod velünk, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt meggyötörj minket? Tőlük távolabb egy nagy disznónyájat legeltettek.

Az ördögök pedig ezt kérték tőle: Ha kiűzöl minket, küldj a disznónyájba! Ő pedig ezt mondta nekik: Menjetek! Akkor azok előjöttek, és belementek a disznókba. És íme, a meredekről a tengerbe rohant az egész nyáj, és beleveszett a vízbe. A legeltetők pedig elfutottak, és a városba érve elhíreszteltek mindent, azt is, ami a megszállottakkal történt. Ezután az egész város kiment Jézus elé, és amikor meglátták, kérték, hogy menjen el a határukból. Mt 8, 28-34.

Az a különös ebben a történetben, hogy az emberek egyáltalán nem törődnek a csodával, amit Jézus tett. A megszállott emberek megszabadulnak, de a városiak mégis azt kérik Jézustól, hogy menjen el határukból. Nekik csak a disznók fontosak, azok meg ugye belevesztek a tóba.

Sokszor így van ez, hogy az ember nem tud örülni annak, amit Jézustól kap, mert teljesen leköti a figyelmét, amit magáénak tudhat. Legyen bár az Isten országának kincse, szabadsága, boldogsága, fontosabbak a “disznók”, azaz amit a világ kínál.

Így ragaszkodik az ember – megmagyarázhatatlan módon – a bűneihez, a disznóságaihoz, és azokhoz a hiábavalóságokhoz, amiktől boldogságát várja. Mondhatnánk, hogy micsoda vakság, de hát ilyen az emberi természet. Az lenne a csoda, ha megnyílna a szemünk és a szívünk Isten gyermekségünk kiváltságára és a nekünk elkészített örök életre. Az Evangéliumi beszélő képek című könyvben van egy ábra. Egy ember a szemétben kotorászik egy gereblyével hétrét görnyedve és közben egy angyal áll a háta mögött és királyi koronát tart a feje fölé. Az ember azonban ezt nem veszi észre. Ilyenek vagyunk. Kérjük, hogy a Szent Lélek adjon más látást, készséget annak elfogadására, amit Jézus Krisztus kínál nekünk.