Jézus értelmezésében új megvilágításba kerül a hatalom. Az emberek közötti alá-és fölérendeltség. Az elsőség ugyanis Jézusnál azt jelenti, hogy teljes alárendeltség, mégpedig önként. Berzenkedik ez ellen az emberi természet. Aki hatalmat kap, vagy szerez, az nem alá, hanem fölérendeltnek tudja magát. Van is erre magyar szavunk: felettes. Jézus azt mondja, hogy aki mások felettese, az kell, hogy szolgálója legyen azoknak a másoknak. Evangéliumi értelemben tehát szereptévesztés, ha a hatalommal bírók hatalmukat nem másokért, hanem mások felett, mások ellenében érvényesítik. Ebben pedig Jézus önmagát állítja példának. Ő az első szolgáló. Időben és rangban is. Időben azért mert ő az új Ádám. Isten új teremtése, amivé mi is válhatunk a Szent Szellem által. Válhatunk Isten gyermekeivé, örököstársaivá Krisztusnak, aki első és mégis utolsó, mert azt választotta. Nem a dicsőségért, hanem szeretetből. Jézus belső indíttatása a szolgálatra az isteni szeretet. Ezért ő nem tekinti érdemnek a szolgálatot, hanem isteni életformának. Ezért nem önmagára volt tekintettel, hanem lelkét adta váltságdíjul sokakért. Hatalma a szolgálatban öltött testet.
Milyen idegen ez az emberi természettől. Az ember mindenre és mindenkire tud úgy tekinteni, hogy őt szolgálják. Maga pedig szolgálni nem akar. Arra jogot formál – már gyermekkorától – hogy (ki)szolgálják, de ha másoknak kell szolgálnia, akkor azt hátrányosnak és megalázónak tartja. “Én töröljem föl, amit ő löttyintett ki” – mondja Mazsola Tádénak. Talán van, aki még emlékszik a kedves mesére. Nagy igazság van ebben a mondatban. Tűpontosan mutatja az emberi hozzáállást. Jézus a lelkét adja – az eredeti görög szó szerint a pszüchéjét – sokakért. S valóban, ahogy mondani szokták; fejben dől el minden. Ha a lelkünket oda tudjuk adni – a halálba – akkor leszünk Isten Szelleme, a Szent Lélek által új emberré. Amíg a pszüché határozza meg vágyunkat, akaratunkat és cselekvésünket, addig szolgálatról szó sem lehet. Még, ha szolgálatnak tűnik is, amit csinálunk, csak a saját elismerésünket keressük benne. Tetszelgünk abban, hogy mások hasznára vagyunk. Ez csak a pszüché halálba hullásával szűnhet meg. Akkor már nem vágyunk elismerésre, sőt undorodunk a laudációtól, a kitüntetéstől, mert tudjuk, hogy nem mi cselekszünk már, hanem a bennünk élő Krisztus. Ő pedig csak egy elismerét fogad el: azt, ha valaki elfogadja az ő szolgálatát. Hogyan tudom elfogadni? Talán ez a vers segít:
BETLEHEMI BESZÉLGETÉS
Így beszélgetett a betlehemi
gyermekkel Hieronymus egyházatya
(élt 340-420)
Kis Jézusom, gyenge tested hidegtől remeg.
Így szerzed meg drága áron üdvösségemet,
Jászlad előtt térdelek és szavam esdve kérd:
Mit adhatna hálás szívem szeretetedért?
Hát megmondom bűneidet nekem adhatod!
A rossz lelkiismeret, a kárhozatot!
De mit akarsz te ezekkel, kisded Jézusom?
Add nekem! Én mind magamra veszem vállalom!
És cserébe tiszta szívet adok teneked;
Tiszta szívet, békességet, örök életet!
(Ford. Túrmezei Erzsébet, a teljes vers olvasható a fenti címen)
