A véleményalkotás fontos dolog. Ám nem mindegy, hogy valami-ről, vagy valaki-ről alkotunk véleményt. Az első szükségszerű, a második ártalmas. Az elsőre egyenesen felszólít az ige: És mi dolog, hogy ti magatoktól is meg nem ítélitek, MI az igazságos ?Lk 12, 57. A másodiktól – valakinek az elítélésétől – Jézus óva int.
Reményik Sándor írja szép versében:
Istenem add, hogy ne ítéljek
Micsoda mélységből a vétek
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké
Istenem add, hogy ne ítéljek!
1939-ben írta, amikor éppen sok ítélnivaló lett volna. Dehát mindig van. A hibát, a vétket könnyen felismerjük és olyan erős benyomást tesz ránk, hogy már nem is látjuk a hibázó embert, hanem csak a hibáját. Elembertelenít ez a látásmód. Isten másképp lát minket. Külön látja a vétket a vétkezőtől. Ezért az ő ítélete sosem lesz embertelen. Megmarad benne az ember arca, nem lesz személytelen, elpusztítandó, a vétkével azonos. Az, hogy Isten elválasztotta az embert a vétkétől, a kereszten történt meg. Ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt. 2Kor 5,15.
Ha Krisztus magára vette az ítéletet a bűnökért, akkor nincs jogunk elítélni embertársainkat. A sátán, a nagy vádló (ezt jelenti a sátán szó) szeretne elítélni mindenkit. Igazából tehát amikor elítéljük embertársainkat, akkor ördögi dolgot cselekszünk. Én sem ítéllek el téged – mondja Jézus a házasságtörő nőnek – eredj el és többé ne vétkezzél! (Jn 8,11.) Ebben a két mondatban össze van foglalva mindaz, amit tehetünk. Nem elítélni az embert, de nem is rábólintani a bűnre, ami őt szerencsétlenné tette. Ezért Jézus prancsolata: Ne ítéljetek! – a másik igével együtt érvényes: Ítéljétek meg magatok, hogy mi az igazságos! Az embernek saját magára nézve is ilyen jézusi módon szabad gondolkodnia. Nem önmagát kell kárhoztatnia, hiszen Jézus magára vette a kárhozatát. Ellenben azt meg kell ítélnie, hogy amit tett, tesz, az Isten akaratával egyezik-e? Így is mondhatnám: Nem magunkat kell elhagyni, hanem a bűnt. Az ember azonban gyakran annyira ragaszkodik a bűnéhez, hogy inkább saját magát veszíti el, mint hogy a bűntől szabaduljon. Inkább magát ítéli (halálra), mint hogy elhiggye; Isten nem ítéli el, és a bűnt kivesse az életéből. Ezért hívogat minket kitartó szeretettel a mi Urunk különbséget téve köztünk és a bűnünk közt. Ahogy az Úrvacsora szövegében is mondjuk: Úr Jézus Krisztus! Te elítéled a bűnt, de életedet adtad értünk bűnösökért. Nagy öröm ez, de nagy felelősség is.
