Megverni egy embert nem csak fizikai fájdalmat jelent. Sokkal mélyebb fájdalom a megaláztatás, ami a szívig hatol. Pilátus parancsa nem pusztán a katonák brutalitását elégíti ki. Mindaz, amit Jézussal tesznek lényegében egy egész nép megalázása, minden szent várakozásuk kigúnyolása. Lám ennyi a zsidók hitének értelme, ennyit tud az ő Istenük, ilyen az ő Messiásuk, királyuk. Egy vérző ember csupán a birodalom vasmarkának szorításában. Ezek után mindenki tudhatja, hogy hol a helye, mennyit ér. A teljes kiszolgáltatottság állapotában vannak. Pilátus gondoskodik arról, hogy sem a főpapok, sem a nép vénei, de maga a nép se lásson Jézusban mást, mint egy tönkretett embert. A gyenge Messiás nem kell senkinek, mert Isten gyengeségéről tanúskodik. Azóta is szívbemarkoló kérdés, hogy Isten miért mutatkozik gyengének? Miért nem tesz igazságot, miért nem avatkozik be, amikor a Jézuséhoz hasonló sors szakad rá emberek millióira? Komoly etikai kérdés ez, amit nem hagyhatunk válasz nélkül. Milyen Isten az, aki eltűri az igazságtalanságot és a megalázó szenvedést?
Azt a választ adhatjuk – a Szentírás alapján – hogy Ő az önmagához hű Isten. Maga a szeretet. Nem üt vissza, nem kényszerít, nem torol meg mégoly súlyos bűnöket sem, mert akkor megtagadná önmagát. Jézus is ezért megy a Golgotára, mert ő is hű ehhez az Istenhez. Tudjuk, hogy az emberek között az erőszak erőszakot szül. Ahogy Ghandi, a nagy indiai bölcs mondta: Ha a “szemet szemért” elvet követjük, abba mind belevakulunk. Pedig ez jellemzi az embert. Istenünk azonban más. Nagyon más. Az ő királysága a szeretet országa. Úgy győzi le a gonoszt, hogy közben maga ne váljon gonosszá. Ez a módja a győzelemnek túlmutat a földi életen. Itt mindent elvehetnek tőlünk. Javainkat, emberi méltóságunkat, életünket. Ám Jézus útjára lépve Istennel lesz közösségünk. Nem csak itt, hanem örökké. Valóban csodálatos a mi Istenünk! És az ember talán épp a kereszt alatt láthatja be, hogy az életnek nincs más igaz értelme mint a szeretet.
