(A szőlőmunkások példázatából Mt 20, 1-16.)
Isten igazságossága más mint az emberi igazságosság. Míg az ember azt akarja, hogy teljesítménye alapján ítéljenek meg mindenkit, Isten egyszerűen kegyelmes. Javaival azt tesz, amit akar. “És monda az ÚR: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orczád előtt menjen el, és kiáltom előtted az ÚR nevét: És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek.” 2Móz 33, 19. Milyen nehezen elfogadható ez az ember számára! Nem tudunk megbírkózni a gondolattal, hogy Isten Isten. Szuverén úr, aki azt tesz amit akar. “Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit elgondoltál.” Jób 42,2. Az ember hajlamos egyfajta sértődött magatartást fölvenni, ha úgy érzi, hogy Isten méltánytalanul bánt vele. Ez persze komolytalanság. Afféle szerepcsere. Mintha Istent lehetne ugráltatni, számonkérni, dróton rángatni, befolyásolni, megvesztegetni, valamire rávenni. A vallásokban mindig volt ilyen törekvés. Ezért bűzlött Kain áldozata, volt természetellenes a remeték böjtje, a szerzetesek önsanyargatása. Ezért lettek vonzóak a különféle szertartások, amik máig szinte varázslásszámba mennek. Füstölések, szenteltvíz szórások, egyéb hókuszpókuszok. Ennek a fura szónak az az eredete, hogy a latin misében az áldozás alkalmával a pap a jézusi szavakat idézte: “Hoc est corpus meum”. Ezt formálta át a pórnép így: Hókuszpókusz. Varázslást sejtett mögötte. Így lettek papok nagy hatalmú emberek, mert a köznép azt hitte, hogy ők közbenjárhatnak Istennél az ügyük érdekében. Lásd még: szentek közbenjárása. De mi valljuk, hogy “egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” 1Tim 2,5. Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy az ember áll Isten fölött vagy Isten az ember fölött? Ez utóbbit komolyan véve azonban végtelen kiszolgáltatottságot érezhetünk. A kiszolgáltatottság érzése pedig könnyen válthat át keserűségbe és haragba. Ezért szoktak rá az emberek az Isten nevével való káromkodásra. Az élet és a halál gondjával szembeni tehetetlenségük Isten elleni haraggá formálódik. Miképp szabadulhat az ember ebből a lelkiállapotból? Eljuthat-e arra, hogy ne féljen attól, aki mindenek fölött ÚR, és ne is hibáztassa az Örökkévalót sorsáért? Ez volt Jób dilemmája is.
Jézus vezet ki minket emberi gondolkodásunk útvesztőjéből. Két dolgot tanít. Az egyik egy tény: hogy Isten jó. Nem erkölcsi értelemben, hanem cselekvésében. Azaz jóságos, irgalmas, elnéző, bőkezű. A másik egy bátorítás, hogy bízzunk benne. Istenhez nem elvárásokkal, hanem bizalommal kell fordulnunk. Ez a helyes viszonyulás. Így elkerülhetjük az érdemeinkkel való kérkedést, de a gyarlóságunk miatti csüggedést is. Nem mindenkinek tetszik ez. Az ember eltorzult. Csak kufár módra tud gondolkodni. Istent meg akarja vásárolni, embertársát pedig lehetőleg megpróbálja beelőzni a Mindenhatónál is. Jézus kortársait is rettentően zavarta, hogy Isten személyválogatás nélkül jóságos. De Jézus a keresztig menő következetességgel ragaszkodott ehhez.
