Csepel

Az első bűn történetének keretében találjuk ezt a mondatot. Az első bűn egyben az utolsó is. Bizalmatlanság Istennel szemben, és az abból fakadó engedetlenség. Végtelen sorban áll ez a bűn az emberiség történetében. Minden bajnak gyökere. Ez által változott meg a világ, az ember, emiatt van a halál. A némileg meseszerű történet lényege így írható le. Legalábbis, ami az embert illeti. Ma azonban figyeljünk a történetben Istenre! Ne a Kígyó-Sátán ravaszságára, ne Éva gyengeségére, ne Ádám szégyenére, hanem Istenre! Általában amúgy is az a jó, ha a bibliai történetekben Istenre figyelünk, nem az emberekre. Az embereknél ugyanis mindig ugyanazt találjuk. Hibát hibára halmozunk, nem a helyes döntést hozzuk, nem azt mondjuk, amit kellene, nem azt tesszük, ami helyes. Elvétve, Isten Szellemének ösztönzésére, de magunktól nem. Jó azonban Istenre figyelni, mert százféleképpen nyilvánul meg az Ő szeretete, az evangélium, a jó hír arról, hogy nekünk a legjobbat akarja. Már az édenkerti történetben is ott az evangélium. Isten nem azért keresi az embert, mert nem tudja, hogy hol van, hanem azért, hogy az ember tudja, hogy Isten nem mondott le róla a történtek ellenére sem. Bár evett a tiltott gyümölcsből, bár felidézte a halált magára és az egész világra, Isten mégsem fordított hátat neki. Nem mintha nem tudta volna, hogy mi történt. Ám az emberben azt akarta tudatosítani: még itt vagyok, nem feledkeztem meg rólad. Van esélyed. Ez az esély pedig – mi már tudjuk – nem más mint Krisztus, a mi Drága Megváltónk, aki eljött, hogy mindent jóra fordítson. A bűnt bocsánatra, a halált életre, a sátán-rabságot szabadságra. Aki hisz – mondja Jézus. A hit lehetősége pedig Ádámnak és Évának is megadatott. Mindig akkor van lehetőség a hitre, amikor Isten megszólít. Ebben van részük nekik is. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? A mai napig hangzik ez a kérdés az egyes ember és az emberiség felé, mert az Örökkévaló nem mondott le rólunk. Ennek legfőbb és legszebb jelét adta Jézus Krisztusban. Szabad mondanunk: Itt vagyok. Ahogy egy régi szép énekünkben énekeljük is: Amint vagyok, sok bűn alatt, de mert hallom hívó szavad, Bárány Jézus, jövök. Amint vagyok, nincs semi gát, kegyelmed mit ne törne át, Reád bízom lelkem javát, Bárány Jézus jövök! De jó, hogy felelhetünk Isten hívására, hogy jöhetünk, amint vagyunk! Ádám is ezt élhette át egykor. Bizonyos értelemben látta a Krisztust. Szépen ír erről Ady “Ádám hol vagy?” című versében.

Nem kisebb értetlenséggel állunk a kereszt előtt, mint a tanítványok. Isten felé vezető utunkon megkerülhetetlen a Golgotha. Miért?

„E fiúból pap lesz, akárki meglássa.” – írja Arany János a Családi kör c. versében. Ezek szerint úgy hitték, hogy aki parasztgyerek létére sokat olvas, abból biztosan pap lesz. Mi lesz a gyermekből? A szülők nagy kérdése. Jobbára igyekeznek utat mutatni, segíteni, ösztönözni, lelkesíteni a gyermeket, hogy kiteljesedett életet, vagy legalább anyagi biztonságot tudjon magáénak. Mégis, sokszor teljesen másképp alakul egy élet, mint azt remélik. Van, hogy jobban, van, hogy csalódást keltően. Millió tényező határozza meg a végeredményt. Kicsit tényleg úgy, mint a termést a földeken. Mennyi eső hull? Jókor-e? Milyen a talaj minősége? Vannak-e kártevők? Jó gazdaként van-e aki gondoskodjon a termésről és annak betakarításáról. Jézus arról beszél, hogy mi lesz abból, aki az ő igéjét hallgatja? Már az első gyülekezetnek is tapasztalata volt, hogy nem mindenki fogadja be, fogadja meg Jézus tanítását. A kezdeti nagy lelkesedés közepette ez kiábrándító volt. Némelyek rögtön elutasították, némelyek elvben elfogadták, de nem váltották életre. Mások próbálkoztak, de egy idő után elfordultak és visszatértek a régi életükhöz. Kevesen voltak, akik megértették Jézus tanítását és annak megfelelően alakították életüket is. Akik végül százszoros termést hoztak.

Hangsúlyos az eredeti héber szövegben, hogy Isten nevén nevezi magát a próféciában. A szent négy betű – ami helyett fölolvasásnál “atyánk-at” vagy “Urat” mondtak – szerepel itt. Ő a Teremtő, az Örökkévaló, a Mindenható Isten, aki éltet mindent és összetartja a világmindenséget, az univerzumot. Ő az egy, a valóság. Nincs hozzá fogható. Ő uralkodik. Ezt hangsúlyozza a szent tetragramma. יְהוָה, Ugyanakkor személyes gondja van mindenkire. Ahogy Jézus tanította: egy veréb sem esik le a fáról, egy hajszál sem a fejünkről az ő tudta nélkül. Az ő istenségét nem befolyásolja sem az értelem, sem a hatalom, sem a gazdagság, ami meghatározója a földi életnek. Ezek csak az ő ajándékai az embereknek, amelyekkel alázatosan kell bánnunk. A bölcsesség szeretete (görögül filozófia) olyan dolgokra tanítson, amelyek egyeznek a szeretet nagy parancsolatával, s így Isten akaratával. A hatalom legyen méltányos, nem zsarnoki, a gazdag pedig ossza meg javait a nélkülözőkkel és ne csak magának gyűjtsön. Röviden összefoglalva ezeket kell gyakorolni, mert ez az istenfélelem. Aki pedig nem így él, az megrontja Isten világát, ártalmára van embertársainak és önmagának is. Méltán bűnhődik, ha Isten számonkéri az ítélet napján. Az istenfélelem nem az, hogy félünk Istentől, hanem hogy tiszteljük őt. Azzal tiszteljük, hogy cselekedjük akaratát. Ezért éppenséggel félnivalónk is lenne, ám ő nem kárhoztatni, hanem (meg)menteni jött minket. Ezért gyakorol Jézus személyében három dolgot a földön: Kegyelmet a bűnét megbánó bűnösnek, törvényességet, személyválogatás nélküli ítéletet – mert nincs kivétel, mindenki vétkezett. Az ember nem tükrözi vissza Isten arcát, holott az ő képmására teremtetett. És végül, Jézus által Isten felragyogtatja az igazságot, pontosabban igaz voltát: Mentő szeretetét, áldozatát, és az új élet lehetőségét a Feltámadott Krisztusban. Így ismerjük őt, ezt tartjuk értelmesnek, helyesnek. Az Isten Fia eljött és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük a valóságot, (1Jn 5,20.) hogy az életünk belekapcsolódjon Jézus életébe, hogy mi magunk is az igazságból legyünk. Az ő igazsága legyen életünk szövete. Az igaz Isten, aki az örök élet. Ezzel dicsekedünk, ezért örülünk. Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek!(Fil 4,4.)

Az ókori vallások alapja valamilyen mítosz, meseszerű történet. Az apostolok új vallást alapítanak. Jézus áll ennek az új vallásnak a középpontjában. Őt tekintik az Örökkévaló egyetlen Isten Fiának, aki eljött az emberek közé és megmutatta hatalmát és dicsőségét. Nem csak tanítása és csodái által, hanem azzal is, hogy kereszthalált szenvedett, de harmadnapra föltámadt. Ezzel előállni nem volt könnyen hihető, népszerű dolog. Ahogy Pál írta: a zsidóknak botránkozás, a görögöknek bolondság. (1Kor 1,23.) Az akkori emberek bármilyen mítoszt inkább elhittek volna, mint az apostolok tanuságtételét. Ma sem könnyű elfogadni, hogy az univerzum egy porszemén, a földön jelent meg a Teremtő, mindent éltető és fenntartó Isten Jézusban. Péter azonban tisztázza, hogy az új vallás alapja nem mítosz, hanem megtörtént események sorozata, melyeknek ő is részese volt. Ezekből emel ki egyet, amire szívesen emlékszik vissza, és amit meggyőzőnek tart. Egy alkalommal Jézus kiemelte három tanítványát a hétköznapok szürkeségéből: Pétert, Jakabot és Jánost. Felvitte őket egy magas hegyre (Hermon?) és isteni fenségben jelent meg előttük. Erre az eseményre utal Péter, aki szemtanuja volt és ezzel bizonyítja, hogy minden, amit mond, hiteles. “Mert nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” (Apost 4,20.) Keresztyén hitünk tehát nem kitalált mesékre, hanem konkrét eseményekre épül. Ezek megtörténtét meg lehet ugyan kérdőjelezni, de miért álltak volna elő az apostolok annak idején olyan képtelen történettel, amit senki nem akart elhinni. Éppen az bizonyítja igazmondásukat, hogy a történet képtelensége ellenére hittek nekik. Ez pedig nem lehetett másképp, mint a Szent Szellem, Isten Lelke által, aki tanuskodott mellettük és meggyőzte az embereket.

Az ördögök pedig ezt kérték tőle: Ha kiűzöl minket, küldj a disznónyájba! Ő pedig ezt mondta nekik: Menjetek! Akkor azok előjöttek, és belementek a disznókba. És íme, a meredekről a tengerbe rohant az egész nyáj, és beleveszett a vízbe. A legeltetők pedig elfutottak, és a városba érve elhíreszteltek mindent, azt is, ami a megszállottakkal történt. Ezután az egész város kiment Jézus elé, és amikor meglátták, kérték, hogy menjen el a határukból. Mt 8, 28-34.

Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Merítsétek be őket az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevébe! Máté 28, 19.

Hihetünk objektív dolgokban. Isten létezésében, a tudományban, esetleg a csodákban. Az ilyen hit igazából nem jelent semmit, mert nem érint minket személyesen. Minden megy a maga útján, az ember éli a hétköznapi életét, örömét, bánatát.

Isten emberszeretete Jézus életében egészen hétköznapi eseményekben mutatkozott. Egy esküvő a galileai Kánában, ahol Jézus együtt örül a lakodalmasokkal és gondoskodik arról, hogy zavartalan legyen az örömük. Egy temetés, Lázáré, ahol Jézus ugyan tudja, hogy Lázár fel fog támadni a halálból, mégis együtt sír az őt gyászolókkal. Isten szíve együtt dobban a miénkkel Jézusban. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk. Minden szenvedésüket Ő /Isten/ is szenvedte – mondja Ézsaiás próféta (63,9.) Nekünk is szabad úgy gondolnunk Jézusra, mint aki együttérez velünk. Sem örömünk, sem bánatunk nem hagyja hidegen. A Zsid 4, 15. pedig így szól: Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan megpróbáltatott, bár nem volt bűne. Istenünk nem személytelen erő és nem is egy szüntelen ítélő bíró, nem idegen, nem közömbös, még ha az ember elméjében ilyen tévképzetek vannak is róla. Ő mindenkor közel van hozzánk, szeretete és hűsége nem változik. Mellettünk áll életben és halálban. Ezt jelenti ki az Evangélium, Jézus Krisztus örömhíre. Ha ezt szívünkből hinnénk és komolyan vennénk, akkor minket is átjárna Isten emberszeretete. Meg tudnánk élni a páli igét: Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal! A modern ember nagy kísértése a közöny. Jégpáncél nőtt a szívekre. Talán azért, mert annyi impulzus ér bennünket. Látunk sok rosszat, néha jót a minket körülvevő világban. Nem éri el az ingerküszöbünket már semmi szenvedés, de az öröm sem. A média közvetítésével már mindenről tudomást szerzünk, de mintegy magunkat védve nem engedjük, hogy megérintse a szívünket. Kellene, hogy átjárjon bennünket az a melegség, amire a világnak és embertársainknak olyan nagy szüksége lenne. Nap mint nap. Imádkozzunk, hogy meg ne keményedjen a szívünk. Legyünk, lehessünk krisztusi emberek, keresztények.

A zsidó hagyomány szerint a fiú gyermek 13. életévét betöltve lesz nagykorú. Ez a nagykorúság elsősorban arra vonatkozik, hogy attól kezdve kell megtartania a törvény előírásait, a vallása által rá rótt kötelességeket. Mind a mai napig megvan ez a szokás. Kis ünnepség keretében lesznek a fiúk bar micvó – a törvény fiai. Akkor a zsinagóga nyilvánossága előtt felolvasnak egy részletet a Szentírásból. Addig tanulnak és készülnek erre a pillanatra. Jézus, az evangélium szerint 12 éves, amikor a templomban az írástudók körében megjelenik. Önmagában ez nem olyan meglepő dolog, hiszen a rabbik nagy figyelmet fordítottak – vidéken is – a fiú gyermekek tanítására. Ez nem általános ismereteket tartalmazott, hanem a szent iratok tanulmányozását, azok olvasásának elsajátítását. Minden valószínűség szerint Jézus is járt otthon ilyen iskolába. Történetünkben az a különleges, hogy a templom írástudói csodálkoznak értelmén és feleletein. Úgy kell ezt elképzelni, hogy szinte megáll mellettük az idő, megszűnik számukra a világ, csak Jézus marad. A görög exisztanto (csodálkoznak) kifejezés olyat is jelent, hogy önkívület. Szinte önkívületbe estek, hallgatva Jézust. Jézus is bar micvó, a törvény fia, de nem abban az értelemben, hogy megtartani igyekszik, hanem hogy betölti. Evangéliumi tanításaiban Jézus gyakran hivatkozik Mózesre és a prófétákra. Azokból indul ki. Nem lehet ez másképp, amint Máté evangélista is sokszor megjegyzi: Ez és ez azért történt, hogy beteljesedjen az Írás. Jézus tehát mind tanításában, mind személyében az Írások beteljesítője. Benne és általa nyert értelmet mindaz, amit Isten a választott népnek már kijelentett. Ebből ered a csodálat, ami 12 éves gyermekként is már reá irányul. Ott kezd ugyanis bontakozni értő fülek, és látó szemek számára Isten üdvterve. Ez a csodálat növekszik aztán a taníványokban, és az apostoli szolgálat révén az első keresztyén gyülekezetekben. Az apostolok prédikációjának jellemzője volt – először a zsinagógák népét megszólítva – hogy Jézusban teljesedett be Istennek minden ígérete. Ezt látták meg, így lettek hívőkké sokan, akik rá tudtak csodálkozni Isten tervének beteljesülésére.