Csepel

Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Merítsétek be őket az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevébe! Máté 28, 19.

„Imaheti szolgálat” → A teljes bejegyzés megtekintése

Hihetünk objektív dolgokban. Isten létezésében, a tudományban, esetleg a csodákban. Az ilyen hit igazából nem jelent semmit, mert nem érint minket személyesen. Minden megy a maga útján, az ember éli a hétköznapi életét, örömét, bánatát.

„Ezután Jézus így szólt a századoshoz: „Menj, és legyen úgy, ahogyan hitted.” És meggyógyult a szolgája abban az órában. Mt 8, 13. (Máté 8, 5-13.)” → A teljes bejegyzés megtekintése

Isten emberszeretete Jézus életében egészen hétköznapi eseményekben mutatkozott. Egy esküvő a galileai Kánában, ahol Jézus együtt örül a lakodalmasokkal és gondoskodik arról, hogy zavartalan legyen az örömük. Egy temetés, Lázáré, ahol Jézus ugyan tudja, hogy Lázár fel fog támadni a halálból, mégis együtt sír az őt gyászolókkal. Isten szíve együtt dobban a miénkkel Jézusban. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk. Minden szenvedésüket Ő /Isten/ is szenvedte – mondja Ézsaiás próféta (63,9.) Nekünk is szabad úgy gondolnunk Jézusra, mint aki együttérez velünk. Sem örömünk, sem bánatunk nem hagyja hidegen. A Zsid 4, 15. pedig így szól: Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan megpróbáltatott, bár nem volt bűne. Istenünk nem személytelen erő és nem is egy szüntelen ítélő bíró, nem idegen, nem közömbös, még ha az ember elméjében ilyen tévképzetek vannak is róla. Ő mindenkor közel van hozzánk, szeretete és hűsége nem változik. Mellettünk áll életben és halálban. Ezt jelenti ki az Evangélium, Jézus Krisztus örömhíre. Ha ezt szívünkből hinnénk és komolyan vennénk, akkor minket is átjárna Isten emberszeretete. Meg tudnánk élni a páli igét: Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal! A modern ember nagy kísértése a közöny. Jégpáncél nőtt a szívekre. Talán azért, mert annyi impulzus ér bennünket. Látunk sok rosszat, néha jót a minket körülvevő világban. Nem éri el az ingerküszöbünket már semmi szenvedés, de az öröm sem. A média közvetítésével már mindenről tudomást szerzünk, de mintegy magunkat védve nem engedjük, hogy megérintse a szívünket. Kellene, hogy átjárjon bennünket az a melegség, amire a világnak és embertársainknak olyan nagy szüksége lenne. Nap mint nap. Imádkozzunk, hogy meg ne keményedjen a szívünk. Legyünk, lehessünk krisztusi emberek, keresztények.

A zsidó hagyomány szerint a fiú gyermek 13. életévét betöltve lesz nagykorú. Ez a nagykorúság elsősorban arra vonatkozik, hogy attól kezdve kell megtartania a törvény előírásait, a vallása által rá rótt kötelességeket. Mind a mai napig megvan ez a szokás. Kis ünnepség keretében lesznek a fiúk bar micvó – a törvény fiai. Akkor a zsinagóga nyilvánossága előtt felolvasnak egy részletet a Szentírásból. Addig tanulnak és készülnek erre a pillanatra. Jézus, az evangélium szerint 12 éves, amikor a templomban az írástudók körében megjelenik. Önmagában ez nem olyan meglepő dolog, hiszen a rabbik nagy figyelmet fordítottak – vidéken is – a fiú gyermekek tanítására. Ez nem általános ismereteket tartalmazott, hanem a szent iratok tanulmányozását, azok olvasásának elsajátítását. Minden valószínűség szerint Jézus is járt otthon ilyen iskolába. Történetünkben az a különleges, hogy a templom írástudói csodálkoznak értelmén és feleletein. Úgy kell ezt elképzelni, hogy szinte megáll mellettük az idő, megszűnik számukra a világ, csak Jézus marad. A görög exisztanto (csodálkoznak) kifejezés olyat is jelent, hogy önkívület. Szinte önkívületbe estek, hallgatva Jézust. Jézus is bar micvó, a törvény fia, de nem abban az értelemben, hogy megtartani igyekszik, hanem hogy betölti. Evangéliumi tanításaiban Jézus gyakran hivatkozik Mózesre és a prófétákra. Azokból indul ki. Nem lehet ez másképp, amint Máté evangélista is sokszor megjegyzi: Ez és ez azért történt, hogy beteljesedjen az Írás. Jézus tehát mind tanításában, mind személyében az Írások beteljesítője. Benne és általa nyert értelmet mindaz, amit Isten a választott népnek már kijelentett. Ebből ered a csodálat, ami 12 éves gyermekként is már reá irányul. Ott kezd ugyanis bontakozni értő fülek, és látó szemek számára Isten üdvterve. Ez a csodálat növekszik aztán a taníványokban, és az apostoli szolgálat révén az első keresztyén gyülekezetekben. Az apostolok prédikációjának jellemzője volt – először a zsinagógák népét megszólítva – hogy Jézusban teljesedett be Istennek minden ígérete. Ezt látták meg, így lettek hívőkké sokan, akik rá tudtak csodálkozni Isten tervének beteljesülésére.

„Három nap múlva találták meg a templomban, amint a tanítómesterek körében ült, hallgatta és kérdezte őket, és mindenki, aki hallotta, csodálkozott értelmén és feleletein. Lk 2, 46-47.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Szeretteim! Ne lepődjetek meg a perzselő szorongatásokon, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet Isten háza népén. 1Pt 4, 1. 12kk

Amit az ördög csinál, hogy különféle szenvedéseket zúdít ránk, az végső soron Krisztussal köt össze minket mindennél szorosabban. Így lesz az ördög is – ahogy Luther fogalmazza – Isten ördöge. Akarata ellenére kénytelen neki szolgálni és a hívőket a bűn elleni harcban erősíteni. Betegség, üldözés, mindaz, ami testünket érheti fegyverré lesz a küzdelemben. Hogyan tekintsünk hát bármiféle szenvedésre, ami testünket éri? Fegyverként. Aki testileg szenved megszűnik a bűnöknek. A szenvedés tehát lehet ajándék is. Nem kell keresni, de ha eljön meg kell érteni. A szenvedés imádságra késztet és az igazán lényeges dolgokra fordítja a figyelmünket. Ezek pedig a közösségek. Közösség Istennel és közösség az emberekkel. A szenvedésben sok minden átértékelődik. Különösen így van ez az evangéliumért, a Krisztusért vállalt szenvedéssel.

„Mivel tehát Krisztus szenvedett a hústest szerint, ti is gondoljatok erre, mintegy fegyverre, mert aki a hústest szerint szenvedő, megszűnik vétkezni.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Ez az ige Pál apostol végrendelete. A végrendeletben azokat a dolgokat szokták belefoglalni, amik a végrendelkező számára a legfontosabbak, és amelyeknek a betartásához utolsó leheletével ragaszkodik. Mik ezek a dolgok? Mit tart Pál a legfontosabbnak? Mit hagy örökségül kedves tanítványának, Timóteusnak, aki a hagyomány szerint utóbb Efezus püspöke lett?

„Kérve kérlek Isten színe előtt, és Krisztus Jézus előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat, az ő eljövetele és uralma által: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Feddj, ints, buzdíts minden türelemmel és tudománnyal. Lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek. Te vigyázz mindenre, viseld el a szenvedéseket, végezd az evangélista dolgát, töltsd be szolgálatodat. Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, eloldódásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. 2Tim 4. 1-8. (KNB)” → A teljes bejegyzés megtekintése

Gal 4, 1-7.

Nagykorúvá lett az ember – hirdeti büszkén a tudomány. Már szinte mindent tudunk. A technológiai fejlődés révén bepillanthatunk a világ titkaiba, és azokat megfejtve olyan távlatok nyílnak előttünk, amikre régen nem is gondolhattunk. A materializmus feleslegessé tette, babonának minősítette a vallást és a mesék világába sorolta mindazt, ami vele kapcsolatos. A nagykorúvá lett ember azt vallja, hogy a világ önmagában létezik, önmagát magyarázza és az evolúció útján magától fejlődik. Ennek a fejlődésnek részese az ember is. Pál apostol azt mondja, hogy éppen az a kiskorúság, amikor a világ alkotóelemei alá vagyunk rendelve. Szolgaság az, amelyben az ember csak arról vesz tudomást, amit meg tud vizsgálni, meg tud érinteni és azt hiszi, hogy az az élete meghatározója. Rabságban él az, akin uralkodnak a testének kívánságai és élete értelmét az anyag(iasság)ban véli megtalálni. Megszerezni, birtokolni, (ki)használni, uralni a világot a magunk kedvére – ez a kiskorúság. Miközben az ember abba az illúzióba ringatja magát, hogy ura a dolgoknak és a saját vagy mások életének, épp fordítva lesz. A dolgok uralkodnak rajta. Erre születtünk, de nem kell így maradnunk. Jézus Krisztus Lelke kiszabadít minket kényszerűségeinkből.

„Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondozók felügyelete alatt áll az apa által megszabott ideig. Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ alkotóelemei alá voltunk vetve szolgaságra. De amikor betelt az idő Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született emberi élet kényszerűségének alávetve, hogy a kényszer alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Lk 2, 8-12.

Miért a pásztorok? Keressük a választ! A Misna a zsidó szóbeli hagyomány írásos rögzítése. A bibliai korral egy idős. Azt olvassuk a szabályok között Bava Kama 7:7-ben: „Nem szabad juhokat és kecskéket nevelni Erec Izrael letelepedett területein, mivel azok az emberek termését lelegelnék. De lehet legeltetni Szíriában… mert az Erec Izrael vadonja.” Egy nyájat azonban lehetett legeltetni Betlehem mellett is. A főpapét. Azért, mert abból a nyájból választották ki az évente egyszer bemutatott engesztelő áldozat bárányát. Nem akarok senkit kiábrándítani, de Jézus születésekor a nyájat legeltetők nem egyszerű pásztorok voltak, hanem koheniták, lényegében papok. Az ő feladatuk volt kiválasztani az évenként egyszeri áldozathoz a bárányt, aminek hibátlannak kellett lennie. De hogyan is lehetett hibátlan? A bárányok legeltetés közben gyakran megsérültek, annak pedig sértetlennek kellett lennie. Azt csinálták, hogy a kiválasztott bárányt fehér (papi) gyolcsba takarták és egy kőjászolba tették, hogy méltó legyen Istenhez. Ezek a kohenita pásztorok hitelesítették az áldozatot. A főpap már nem ellenőrizte, csak megáldozta. Azért küldi az angyal őket a jászolhoz, hogy meglássák az Isten Bárányát. A hibátlan áldozatot: Jézust, aki abban a bizonyos jászolban fekszik – bepólyálva – azaz fehér gyolcsban. (Jézus nem szalmán feküdt.) Honnan volt Máriának pólyája? Nyilván készült rá. A terhessége nagy részét a nagybátyja, Zakariás házában töltötte, aki szintén kohenita pap volt. Ő is és Mária is tudta, hogy ki fekszik majd a kőjászolban. Isten Báránya, aki hordozza és elveszi a világ bűnét. Mennyire megdöbbenhettek a legeltető koheniták az angyalok híradásán! A jel pedig ez lesz számotokra… Minek a jele? Annak, hogy Isten tartja magát a mózesi törvényhez az áldozatot illetően. Azért fogja el őket a félelem, mert itt valami nagyon szokatlannal találkoznak. Egy gyermek van ott, ahol egy báránynak kellene lennie. Isten maga lép be az életünkbe váratlan és meghökkentő módon. A kohenita papoknak kötelessége volt tájékoztatni a főpapot, hogy kész az áldozati bárány. Vajon mit mondhattak ezek után? És min törhették a fejüket a következő harminc évben? Jézus halálakor már más volt a főpap, de neki is tudnia kellett erről a különleges eseményről. A gyermekre ily módon mintegy rá volt írva majdani sorsa: áldozat lesz a bűnökért. Ne gondoljunk hát a pásztorok látogatásának bukolikus, romantikus ábrázolására. Ők papokként azért küldettek, hogy hitelesítsék az Isten egyetlen, igaz áldozatát, aki majd meghal a világért. Az ő jászla jel, hogy itt van, eljött a Messiás. A nyájat őrzők számára ez egyértelmű volt. Vajon nekünk, ma élőknek egyértelmű-e? Mire, kire várunk még, hogy megmentse a világot? Már eljött. Nincs más dolgunk, mint hinni Istennek. Hinni Jézusban.

„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: a Messiás született meg ma nektek, aki az Úr, Isten felkentje, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” → A teljes bejegyzés megtekintése

1Móz 22,18

Jézus születése Isten ígéretének beteljesülése. Ezt az ígéretet Ábrahámnak tette. Az után történt ez, amikor Ábrahám az egyetlen szeretett fiát, Izsákot kész lett volna feláldozni Isten parancsára. A legdrágább kincsét, jövőjének zálogát sem tagadta meg az Örökkévalótól. Ábrahám hite megindító volt Isten számára. Már az Édenkertben is megígérte a bukott emberiségnek, hogy lesz megváltás, és ez Ábrahám áldozatának láttán véglegesül. Isten nagy terve a benne hívő ember engedelmessége által valósul meg. Mert hallgattál szavamra … A keresztyén életnek ez a mottója. Ez a rövid, de mindennél fontosabb mondat. Minden áldás feltétele, minden jó ígéret beteljesülésének kulcsa. Isten eljövetelének kikövezett útja. Mert hallgattál szavamra … A karácsonyi események főszereplői is ebben gyakorolták magukat. Nekik sem volt könnyű. Mária, amikor igent mondott az angyalnak, kockára tette nemcsak a jóhírét, hanem József megbecsülését, sőt az életét is. Abban az időben a nőt akár halálra is ítélhették, ha jegyessége idején megcsalta a vőlegényét. Vajon mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy Mária kimondja az angyalnak: Legyen nékem a te beszéded szerint.

„A te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra.” → A teljes bejegyzés megtekintése