Lassan negyven éve, hogy néhai Mezősi György csepeli evangélikus lelkész felvette a kapcsolatot a finnországi Helsinki-Alppila gyülekezettel. A nyolcvanas évek második felében lehetősége nyílt az egyházaknak nemzetközi nyitásra. Hamarosan testvéri kapcsolat épült a csepeli és az ottani evangélikusok között. Rendszeres találkozások sora követte egymást évről évre, egészen a covid járványig, ami meghiúsította az utazásokat. Írásom apropója, hogy kedves finn lelkész kollegám – aki motorja volt ennek a kapcsolatnak – nemrég elhunyt. Heikki Ahonen egykor ösztöndíjas volt a Budapesti Teológiai Akadémián, ahol én is végeztem. Kitűnően megtanulta nyelvünket, ami a kommunikációban nagy segítség volt. Megszerette a magyarokat és Magyarországot. Szívében hordott minket és mi is őt. Hosszan tartó betegség után szólította magához az Örökkévaló. Nem tudom miért, de igen hamar alakul ki magyar és finn ember között mély, akár életre szóló barátság. Ő mindig úgy fogadott minket, mintha mindig ismertük volna egymást és csak tegnap váltunk volna el. Egy volt örömünk, bánatunk. Figyelemmel hallgattuk egymás történelmének tanulságait. Együtt sírtunk és együtt nevettünk, igazi testvérekként. Nincs is olyan nép több a világon, amely annyi szeretettel és érdeklődéssel tekintene ránk, magyarokra, mint a finn. A mai politikai széljárás ugyan viharfelhőket kerget ebbe a szép kapcsolatba, de a személyes barátságokat, a közös emlékeket, az egymásra tekintő jóindulatot szerencsére ez sem tudja megrontani. “Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére.” (Példbeszédek 17,17) Azt gondolom manapság ritka az igaz barátság. Pláne az olyan, ami ezer kilométerekről és évtizedeken át is kitart. A múlt megannyi kedves emléke a jelen aranyfedezete. Egy képmutatóvá lett világban segít embernek maradni.
