Szerző: csepel

Efezus 4, 22-24. (saját fordítás)

Kétféle szellemi hatalom van. A világban uralkodó szellem az egyik. Ez határozza meg az emberi személyiséget. Átjárja a kultúrát, a tudományt, a művészetet, a társadalmi és magánéletet. Az ember nem a maga ura, hanem ennek a szellemnek a befolyása alatt áll és él születésétől fogva a haláláig. Bár nem tud róla, de ez a szellem uralja, személyes befolyása latt tartja. Szüntelenül mérgezi az elméjét, megtévesztő erővel. Elhiteti az emberrel, hogy a világ annyi, amennyit érzékelni tud belőle, amit tapasztalati úton megismerhet. Mivel az ember Istent ílymódon nem ismerheti meg, ezért könnyen jut értelmében helytelen következtetésre vele kapcsolatban. Érzéketlen az emberi értelem Isten dolgaira. A világ szelleme ugyanis vakká teszi arra. Ezért olvassuk a 1Kor 2,14-ben: Érzéki ember nem fogadja be azt, ami Isten Szelleméé, ostobaságnak tartja. Nem képes megismerni, mert az csak szellemi módon lehetséges. Azaz nem empirikus, tapasztalati úton, hanem úgy, hogy Isten szelleme vezeti az elménket, intuitív módon.

„Vetkőzzétek le előző életmódotokat, az ősi embert, amely rothadást idéz elő, amikor tiltott dolgokra vágyakozik, amelyek csábítanak. Újuljatok meg, értelmeteket a (szent)szellemnek kiszolgáltatva. Öltsétek fel az új embert, amely Isten lakóhelye, igazságosság és valóságos szentség tölti be.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Mi ez a kegyelem? Az, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Nem kell szélmalomharcot vívnom az óemberrel, még kevésbé a gonosszal, mert az óember, az ádámi bűnös meghalt, a gonosznak pedig az újhoz nincs hozzáférése, mert az a Krisztus szellemével egy. Ahol pedig Krisztus van ott a Sátán meg nem maradhat. A kegyelem abban áll, hogy én a Krisztusban vagyok, ő pedig énbennem van. Szimbiózisban élünk. Bármilyen vagyok is, ő vállalja ezt az életközösséget. Amíg rá támaszkodom, amíg belőle élek, addig van életem. Ha nem így teszek és a magam erejében bízom, vagy emberekben, akkor a bukás törvényszerű. Azért is mondja Jézus: Maradjatok énbennem, és én tibennetek, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek – azaz semmi olyat, amit szabadon tennétek a bűntől és a Sátántól. Márpedig ez az igaz(i) élet. A Jézus nélküli hiábavaló és kilátástalan, zavaros és kétségbeejtő.

„Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek a kegyelemért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott. 1Korinthus 1,4.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Lk 14,1-5.

A szombat megtartása az Úr és az Izráel népe közötti szövetség jele volt: „…Tartsátok meg szombati nyugalmam napját, mert ez jel közöttem és közöttetek nemzedékről nemzedékre, hogy igazán megértsétek, hogy én, az Örökkévaló, vagyok az, aki különválasztottalak titeket a magam számára. Tartsátok meg szombatomat, mert szent az nektek. Aki megszentségteleníti, halállal lakoljon, s aki dolgozik rajta, irtassék ki népéből.” (2Mózes 31:13-14.)

„Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. Ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: „Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?” Azok csak hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította, és elbocsátotta. Aztán így szólt hozzájuk: „Ha közületek valakinek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön, akár szombaton is?”Erre nem tudtak mit felelni.” → A teljes bejegyzés megtekintése

El tudja-e csendesíteni a szívét az ember ha bajok veszik körül? Jeremiás siratja az elpusztult Jeruzsálemet, vele együtt önmagát is, mint aki átéli, átérzi népe nyomorúságát olyan mélyen, mintha személyesen vele történt volna. Bánatának könyve a Siralmak könyve. Ám mint hamu alatt a parázs ott rejtőzik szívében a hit is. Nem adja fel, nem elfordul Istentől a bajok között, hanem hozzá fordul. Bár minden arról tanúskodik, hogy utólérte őket a vég, ő tud valamit, ami rácáfol a kétségbeesésre: Szeret az Úr, azért nincs még végünk. Ez a bizonyosság emeli fel őt és láttat reménységet vele. Emberi megfontolás szerint nincs jövőjük. Jeremiás azonban elűzi magától a sötét gondokat és gondolatokat, hogy Isten arcára nézzen, mert ott mindenkor a szeretet szelíd ragyogását látja. Kövessük példáját!

„Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Jeremiás siralmai 3, 22.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Jákób nehéz szívvel és egyedül vándorol a pusztában. Jövője bizonytalan. Anyja tanácsára elorozta bátyjától az apai áldást, ezért el kellett menekülnie annak haragja elől. Anyja egykori családjához tart a messzi Háránba, mert azt reméli, hogy nagybátyja majd befogadja. Az utazástól elfáradva este álomba merül, és akkor kiderül, hogy mégsincs egyedül. Számon tartja őt az Isten. Látomást küld, szól hozzá, ígéreteket tesz neki.

„Jákób pedig kiindula Beérsebából, és Hárán felé tartott. 1Móz 28,10. (11-22.)” → A teljes bejegyzés megtekintése

Lehetne általánosságban is beszélni erről a történetről, dehát mégiscsak testvérek voltak. Milyen viszonyban vannak egymással a testvérek? Személyes tapasztalatom nem lévén – nekem nem volt testvérem – kénytelen vagyok a gyerekeim egymáshoz való viszonyát izsgálni. Vajon megjelennek-e bennük a káini vagy éppen ábeli vonások. Milyen indulattal vannak egymás iránt? Eljutnak-e majd valamikor arra, amit úgy mond az apostol: Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban volt. (Fil 2,5.)

Harag, türelmetlenség, szóbeli vagy esetenként fizikai bántalmazás, vádaskodás, elkülönülés, mintha a másik nem is létezne helyzetek, vagy jobb lenne, ha nem is létezne, mivel zavar, útban van, akadálya az életemnek. Emellett a fiak és lányok élete folyamatos küzdelem a megkülönböztetett szeretetért, a kizárólagos figyelemért. Később, felnőttként az anyagiakért, az örökségért. Jó esetben persze idővel csillapodnak a indulatok. Akár megértés, együttérzés vagy szeretet is kialakulhat a testvérek között. Idővel. És addig? Mondom: Szeressétek egymást! Ne bántsátok egymást! Nem fogadnak szót. A gyermeki létre az én-központúság jellemző. Abba pedig nem illik bele a másik. Sokan vannak, akik felnőttként is gyermekek maradnak. Az élet minden vonatkozásában csak magukra gondolnak. Pál írja a szeretet himnuszához kapcsolódva: Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint egy gyermek, úgy is viselkedtem. Amikor azonban felnőttem, elhagytam a gyermeki magatartást. Ez lényegében azt jelenti, hogy megtanultam szeretni magamon kívül mást is. (1Kor 13,11) Hogyan? Kitől? Jézustól. Ő a nagy jellemformáló. Az élettapasztalat ugyan megtaníthat egyet s mást és az ember képes valamilyen mértékben uralkodni az önzésén, de az az igazi, ha Jézus hoz változást és a Szent Szellem, Isten Lelke formálja életünket. Akkor már nem keserű szájízzel adok teret, figyelmet, időt, anyagiakat a másiknak, hanem örömmel.

„És történt, hogy mikor a mezőn voltak, rátámadt Kain Ábelre az ő testvérére, és megölte őt. 1Móz 4,8.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Íme, még egy kevés kis idő, és Libanon gyümölcsöskertté változik, a gyümölcsöskert pedig hatalmas erdővé. Meghallják majd azon a napon a süketek a könyv igéit, s a homály és sötétség után a vakok szeme látni fog. Az alázatosak egyre jobban örvendeznek az Úrban, és a szegény emberek Izrael Szentjében ujjonganak. Mert vége lesz az erőszakosnak, és eltűnik az öntelt, kipusztulnak mind, akik gonoszságon törik fejüket; akik vétkesnek nyilvánítják szavukkal az embereket, a bírókat megfélemlítik, hamis ürügyekkel utasítják el aki az igazát keresi. Így szól Jákob házához az Úr, aki megváltotta Ábrahámot: „Most már nem szégyenkezik Jákob, és most már nem sápad el az arca, hanem, ha meglátja gyermekeit, kezem művét körében, szentnek mondják nevemet, szentnek mondják Jákob Szentjét, és Izrael Istenét félik. Akkor megismerik a tévelygő lelkűek a bölcsességet, és a zúgolódók belátást tanulnak.” (Ézs 29,17-24)

„Izrael békéje és boldogsága” → A teljes bejegyzés megtekintése

Szíven ütött-e már ez a mondat? Általánosságban szeretünk beszélni a bűnről. Könnyen kiszalad a szánkon az ítélkezés akkor is, ha más hibáján tudunk törvényt ülni. Botrányos dolgoktól hangos a közélet. Nehezen viseljük azonban, ha valaki fejünkre olvassa a saját botlásunkat és jogosan marasztal el minket tetteinkért. Olyankor többnyire mentegetjük magunkat. Az is tudott, hogy minél magasabb helyet foglal el valaki a társadalmi ranglétrán annál érzékenyebb és elutasítóbb a kritikára. A bibliai Dávid király etekintetben kivétel. Amikor Nátán próféta mintegy a mellének szegezi a súlyos vádakat – emberölés, házasságtörés – akkor ő kész magába szállni és elismeri bűnösségét.

„És mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! (2Sámuel 12,7.) /2 Sámuel 12,1-15/” → A teljes bejegyzés megtekintése