Szerző: csepel

Mi az, hogy „kellett”? Ezt szeretnénk ma jobban megérteni.

Vannak gondolatok, vannak kérdések, de mindezek mögött ott rejtőzik egy megérzés, a hit ösztönző ereje, amit az ember nem is tud megmagyarázni. A Jézus sírjához siető asszonyok ennek a mélyen bennük lévő, mozgásba lendítő erőnek engednek, amiről talán nem is tudják, hogy Isten sugallata. Csak indulnak, mennek a hét első napjának hajnalán a sírhoz. Megfogalmazatlan bizonyosság bennük, hogy menni kell. Amit megfogalmaznak, szavakba is öntenek, az a kérdés: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ? Mindig van a hitnek egy ilyen feszültsége. Még nem látom, hogy mi lesz a vége, de megyek, mert mennem kell. Így szólaltak meg egykor a próféták. Nem látták, sokszor nem remélték szavuk hatásosságát, de szóltak, mert szólniuk kellett. Így megy Izsák Ábrahám mellett a Mória hegyére. Kérdezi, hogy hol van az áldozatra való bárány? Nem látja, nem kap kielégítő választ, de megy tovább, mert mennie kell. Így az asszonyok is. Még nem látják a megoldást, de vonzza őket valami megmagyarázhatatlanul, és ők engednek a vonzásnak. Lehet, hogy ilyen intuitív viselkedésre jobbára nők képesek. Azért ők mennek. Jézus, Lázár sírjánál mondja Mártának: Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét! Történetünkben az asszonyok hitének jutalma az elhengerített kő, és mindaz, amit jelent.

Mit jelentenek ezek a különös szavak és hogyan kapcsolódnak Nagypéntekhez? Mit jelent test szerint ismerni és hogyan lehet másként?

Egy felszólítással kezdődik az ige: Az az indulat legyen bennetek! Milyen indulat?

Egyetlen dolog tart alázatban: esendőségünk. Ez nem opció, hanem hétköznapi valóság. Ahogy az énekben is van: Színed előtt minden nap elesem. Úgy tűnik, hogy ez tart térden. Legalábbis ez a térdrehullás hiteles. A keresztyén élet ellentmondásossága, hogy ha legyőzöm a kísértést, mindjárt el is bizakodom. Egy hajszálnyival méltóbbnak tartom magam arra, hogy Jézus tanítványának, követőjének, Isten gyermekének valljam magam. Egy hajszálnyival, de az éppen elég arra, hogy különbnek tartsam magam másoknál és éppen ez által leszek méltatlan a kegyelemre. Mert a kegyelem csak bűnösöké lehet. A szüntelen elesés tart kegyelmi állapotban. Semmi más.

Hitébresztő, hitmélyítő csendesnapok vagy hetek végén szokott lenni úgynevezett “morzsaszedés”. Ilyenkor mindenki röviden összefoglalhatja a közösség előtt, hogy milyen lelki áldást, megerősítést kapott az igealkalmakon. Ez a gyakorlat nagyon jó és hasznos. Eredete és elnevezése a kenyércsoda történetére utal, amikor Jézus jóllakatta az ötezer embert öt árpakenyérrel és két hallal, amit egy fiúcskától kapott. Miután pedig ettek, még tizenkét kosárral szedtek össze a maradékból. Ezek voltak a “morzsák”. Jézus az élet kenyere. Ahol vele van találkozás az ő igéjének hallgatása révén, ott az ember csillapíthatja éhségét, amit a lelkében érez. Átjárja Isten gyógyító, megújító szeretete. Más emberként megy el, mint ahogy érkezett. Ahogy a mindennapi kenyérre, úgy időről időre szükségünk van lelki eledelre. Lelkileg is éhen lehet ugyanis halni. A hit is elsorvad, ha nem táplálják. Ez pedig csak hívő közösségben, az ige révén lehetséges. Régi hagyománya van ennek az evangélikus vagy református egyházakban. Kijönni a hétköznapok feladatainak sűrűjéből, a megszokott, talán megunt, megfásult kapcsolatok által meghatározott közegből. Néhány napra vagy egy hétre elhúzódni és csak az Úrra és az ő igéjére figyelni. Nem csak azért fontos ez, hogy meghalljuk mit akar nekünk mondani, hanem azért is, mert az ige belülről átformálhatja, ami eltorzult, életre keltheti, ami elhalt. És az ilyen alkalmak végén nagyon fontos a “morzsaszedés”. Pál írja: Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Rm 10,10.) Vallást tenni ebben az értelemben azt jelenti, hogy nyilvánosság előtt megvallom mit mondott nekem az Úr, vagy mit végzett el bennem. Ez saját hitemet, de mások hitét is erősíti. Elengedhetetlenül fontos része a keresztyén életnek a kimondás, szájjal való megvallás. Üdvösségünk záloga. Mit is mondott Jézus? Valaki azért vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról mennyei Atyám előtt. (Mt 10,32. Lk 12, 8.) Valójában a vasárnapi istentiszteletek is ezt a célt szolgálják. Itt is hangzik az ige, elhangzik hitvallás. Rajtunk múlik, hogy ha itt áldást nyertünk, elmenve tovább adjuk-e másoknak? Nehogy kárba vesszen!

Egy számunkra fontos, szeretett személy arcát bizonyára csukott szemmel is fel tudjuk idézni. Ez reménnyel és örömmel tölthet el. Megnyugvással, hogy van valaki, akire jó gondolni, akiért érdemes élni, aki segíthet és segít is, ha baj van. Aki együttérez velünk, mert fontosak vagyunk a számára. Egy szóval számontart, ahogy mi is őt. Egykor a frontkatonáknak sokat jelentett, ha meg tudták őrizni annak a fényképét, akihez remélték hazatérésüket. Sokakat ez tartott meg a fogságban, a lágerek poklában, hogy van valaki aki hazavárja őket. Képük szüntelen ott lebegett a szemük előtt és akkor nem is látták már a nyomorúságot, amiben részük volt. Fontosak a mély emberi kapcsolatok. Megtartó erővel bírnak.

Előfordul, hogy egy nép életében – akkoriban Izrael, Isten választott népe életében – nem az igazság jut érvényre, hanem a gazság. Vajon tétlenül nézi-e Isten ezt? Az Ószövetség nem egyénekben gondolkodik, hanem népben. Közös a bűn és lehet közös a bűnbánat. Közös az ítélet és közös a kegyelem. Áthárul egyik emberről a másikra. Nekünk talán idegen ez a felfogás, hiszen mi inkább individuálisan gondolkodunk. Ám ez hibás. Az emberek, a népek, nemzetek útja határozza meg az egyén sorsát és nem fordítva. Így is esnek ítélet alá. A nemzet sorsa egy a benne élő ember sorsával. Ezért rendkívüli jelentőséggel bír, hogy a nép, mint közösség milyen irányt vesz. Mi határozza meg életfelfogását, mit tart helyesnek és miért küzd? Így volt ez 1848-ban és így van a mai napig. Nem csak a magyar, hanem minden nép életében. Sorsközösség van. Ha egy nemzetben eluralkodik a gazság, mint például az egykori náci Németországban, akkor az egész nemzet szenved miatta. Azok is, akik egyéneneként talán más véleményen vannak. Azok is meghalnak, akik egyáltalán nem akartak háborút. Számos példát lehetne hozni a történelemből. Összevetve a mai életvalóságunkkal, föl kell tenni a kérdést: Mi uralja a mai magyar közéletet? Az törvényesség vagy az önkényesség? Az igazság, vagy a kiáltó gazság? Nem szükséges, hogy más népek, nemzetek életére reflektáljunk. Maradjunk a magunk háza táján! Azt mondják, nincs kollektív bűnösség. Ez igaz. De van kollektív bűnhődés, ami talán igazságtalanul éri a nem vétkezőket, mégis kihat mindenkire. Így volt az egykori Izraellel, így van ma is.