Íme, még egy kevés kis idő, és Libanon gyümölcsöskertté változik, a gyümölcsöskert pedig hatalmas erdővé. Meghallják majd azon a napon a süketek a könyv igéit, s a homály és sötétség után a vakok szeme látni fog. Az alázatosak egyre jobban örvendeznek az Úrban, és a szegény emberek Izrael Szentjében ujjonganak. Mert vége lesz az erőszakosnak, és eltűnik az öntelt, kipusztulnak mind, akik gonoszságon törik fejüket; akik vétkesnek nyilvánítják szavukkal az embereket, a bírókat megfélemlítik, hamis ürügyekkel utasítják el aki az igazát keresi. Így szól Jákob házához az Úr, aki megváltotta Ábrahámot: „Most már nem szégyenkezik Jákob, és most már nem sápad el az arca, hanem, ha meglátja gyermekeit, kezem művét körében, szentnek mondják nevemet, szentnek mondják Jákob Szentjét, és Izrael Istenét félik. Akkor megismerik a tévelygő lelkűek a bölcsességet, és a zúgolódók belátást tanulnak.” (Ézs 29,17-24)
„Izrael békéje és boldogsága” A teljes bejegyzés megtekintéseEgy régi barátság margójára
Lassan negyven éve, hogy néhai Mezősi György csepeli evangélikus lelkész felvette a kapcsolatot a finnországi Helsinki-Alppila gyülekezettel. A nyolcvanas évek második felében lehetősége nyílt az egyházaknak nemzetközi nyitásra. Hamarosan testvéri kapcsolat épült a csepeli és az ottani evangélikusok között. Rendszeres találkozások sora követte egymást évről évre, egészen a covid járványig, ami meghiúsította az utazásokat. Írásom apropója, hogy kedves finn lelkész kollegám – aki motorja volt ennek a kapcsolatnak – nemrég elhunyt. Heikki Ahonen egykor ösztöndíjas volt a Budapesti Teológiai Akadémián, ahol én is végeztem. Kitűnően megtanulta nyelvünket, ami a kommunikációban nagy segítség volt. Megszerette a magyarokat és Magyarországot. Szívében hordott minket és mi is őt. Hosszan tartó betegség után szólította magához az Örökkévaló. Nem tudom miért, de igen hamar alakul ki magyar és finn ember között mély, akár életre szóló barátság. Ő mindig úgy fogadott minket, mintha mindig ismertük volna egymást és csak tegnap váltunk volna el. Egy volt örömünk, bánatunk. Figyelemmel hallgattuk egymás történelmének tanulságait. Együtt sírtunk és együtt nevettünk, igazi testvérekként. Nincs is olyan nép több a világon, amely annyi szeretettel és érdeklődéssel tekintene ránk, magyarokra, mint a finn. A mai politikai széljárás ugyan viharfelhőket kerget ebbe a szép kapcsolatba, de a személyes barátságokat, a közös emlékeket, az egymásra tekintő jóindulatot szerencsére ez sem tudja megrontani. “Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére.” (Példbeszédek 17,17) Azt gondolom manapság ritka az igaz barátság. Pláne az olyan, ami ezer kilométerekről és évtizedeken át is kitart. A múlt megannyi kedves emléke a jelen aranyfedezete. Egy képmutatóvá lett világban segít embernek maradni.
És mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! (2Sámuel 12,7.) /2 Sámuel 12,1-15/
Szíven ütött-e már ez a mondat? Általánosságban szeretünk beszélni a bűnről. Könnyen kiszalad a szánkon az ítélkezés akkor is, ha más hibáján tudunk törvényt ülni. Botrányos dolgoktól hangos a közélet. Nehezen viseljük azonban, ha valaki fejünkre olvassa a saját botlásunkat és jogosan marasztal el minket tetteinkért. Olyankor többnyire mentegetjük magunkat. Az is tudott, hogy minél magasabb helyet foglal el valaki a társadalmi ranglétrán annál érzékenyebb és elutasítóbb a kritikára. A bibliai Dávid király etekintetben kivétel. Amikor Nátán próféta mintegy a mellének szegezi a súlyos vádakat – emberölés, házasságtörés – akkor ő kész magába szállni és elismeri bűnösségét.
„És mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! (2Sámuel 12,7.) /2 Sámuel 12,1-15/” A teljes bejegyzés megtekintéseÉs kinyújtá az Úr az ő kezét, és megilleté számat, és monda nékem az Úr: Ímé, az én igéimet adom a te szádba. Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj! (Jeremiás 1, 9-10.)
Amit az emberek mondanak, az csak beszéd. Amit Isten mond, az történik.
„És kinyújtá az Úr az ő kezét, és megilleté számat, és monda nékem az Úr: Ímé, az én igéimet adom a te szádba. Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj! (Jeremiás 1, 9-10.)” A teljes bejegyzés megtekintéseAmikor ismét nagy tömeg gyűlt össze, magához hívta tanítványait és ezt mondta: Megindító, hogy már három napja kitartanak mellettem, holott lassan nincs mit enniük. Ha étlen bocsátom haza őket, kidőlnek az úton, mert van, aki messziről jött közülük. Megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjen le a földre. Fogta a hét kenyeret, hálát adott, megszegte és odaadta tanítványainak, és azok eléjük tették. Aztán ettek és jóllaktak. (Mk 8,1-3. 6. 8.)
A Hegyi Beszédben mondja Jézus: Keressétek először Isten országát és az ő igazságát és minden más megadatik nektek. Milyen varázslatos mondat ez! Ha első helyre tesszük életünkben Jézus hallgatását és megismerését, akkor megadatik, amire szükségünk van. Ő gondoskodik róla. Erről szól, ezt példázza a kenyérszaporítás csodája. Nem pusztán a gondviselő Isten jelenik meg benne, nem is az a Messiás, akinek a zsidók olyan hatalmat tulajdonítottak, hogy majd kenyeret ad a pusztában, hanem az, akinek a szavára figyelve az életet egy más oldalról kezdjük szemlélni. Az ember ösztönösen úgy képzeli, hogy amire szüksége van, azt majd megszerzi. Tudással, verejtékes munkával, kitartó igyekezettel, ügyességgel. Ha pedig így nem megy, akkor majd ravaszsággal vagy erővel elveszem mástól. Nem tudunk ezen a gondolkodáson változtatni, hacsak nem kapunk egy másik látást és meg nem változik az értelmünk, amit a Szentírás magyarul megtérésnek fordít. (metanoia=az értelem megfordulása) Hogyan lehetséges ez? Jézus szavát hallgatva, azt megértve és ahhoz ragaszkodva. Jézus azt mondja: “Megindító, hogy már három napja kitartanak mellettem, holott lassan nincs mit enniük.” Igaz tanítás, ismeret az élő Istenről, még az éhséget is elfeledteti az emberrel. Jézus szava hozhat ilyen lelki állapotba. Ígéretes. Ha hallgatom Jézust – megfeledkezve önmagamról – akkor ő gondoskodni fog rólam. Akkor nem megszereznem kell az életemhez szükséges dolgokat, hanem megadatnak. El tudom-e ezt hinni? Akarok-e ilyen más alapállásból élni? Van egy másik történet is, ami ide kapcsolódik. Mária és Márta, Lázár két nőtestvérének esete. Márta sürög-forog, hogy mindenkinek legyen a tányérján étel, ha már Jézus és tanítványai megtisztelték látogatásukkal. Mária azonban – és ezt Márta nehezményezi is – Jézus lábához ül, hogy hallgassa, amit mond. Jézus ezt a magatartást így jellemzi: Mária a jó részt választotta, ami nem vétetik el tőle. Mi is nap mint nap választás elé kerülünk. Jézust hallgatva élünk vagy Jézus hallgat, mert nekünk más, fontosabb dolgunk van, mint őt hallgatni.
„Amikor ismét nagy tömeg gyűlt össze, magához hívta tanítványait és ezt mondta: Megindító, hogy már három napja kitartanak mellettem, holott lassan nincs mit enniük. Ha étlen bocsátom haza őket, kidőlnek az úton, mert van, aki messziről jött közülük. Megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjen le a földre. Fogta a hét kenyeret, hálát adott, megszegte és odaadta tanítványainak, és azok eléjük tették. Aztán ettek és jóllaktak. (Mk 8,1-3. 6. 8.)” A teljes bejegyzés megtekintése
Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, előbb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat. Légy jóakarója a te ellenségednek!
Mt 5, 23-25.
Érdekes, hogy ellenséget mond. Nem arról van tehát szó, hogy megbántottál valakit, hanem, hogy téged bántottak meg. Ahhoz küld, aki neked adósod. Menj elébe! Rendezd vele a kapcsolatot! Ne legyen tüske a szívedben! Így kapcsolódik ez az ige az alőzőekhez, ahol arról van szó, hogy ne tápláljunk haragot senkivel szemben. Valóban jézusi megközelítés ez. Istentiszteleted úgy lesz kedves, “áldozatod” úgy lesz igaz, ha először magadat áldozod be, hogy rendbe hozd a megromlott emberi kapcsolatodat. Ez nem könnyű dolog. Neki kellene eljönnie, hogy bocsánatot kérjen tőlem – mondjuk. Jézus pedig arra biztat, hogy te menj. Ilyen magatartásra csak az újjászületett ember képes. Az, aki nem emberi megfontolások, szokásjog alapján értelmezi az igazságosságot, hanem Isten szelleme általa. Isten igazságossága ugyanis más, mint az emberek igazságossága. Isten igazsága az, hogy megkeresi a vétkezőt, elébe megy, kiengeszteli önmagával és sajátmagával, hogy új életet tudjon kezdeni. Ez a golgotai kereszt igazságossága. Nem számonkér, hanem számontart. Nem ír le, nem negligál, nem fordít hátat és megy el sértődötten, holott talán jogosan tenné. Éppen ellenkezőleg. Minél nagyobb a tartozás, annál inkább igyekszik azt kiegyenlíteni. De nem a vétkezőtől várja a kiegyenlítést, hanem maga teszi azt meg. Így kerül egyensúlyba Isten igazságának mérlege. Jézus követésében nekünk is hasonlóan kell, lehet eljárnunk. Légy jóakarója ellenségednek! Az ilyen megkeresése, felkeresése a másik embernek – ha őszinte békülési szándékból jön – mindig életformáló hatású. Jézus szeretetének ereje jut érvényre benne, amelynek senki sem tud ellenállni. Ha így cselekszünk átformálhatjuk a világot. Erre mondja János apostol: Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. (1Jn 5,4.) A “világot” először önmagunkban kell legyőznünk, hogy ne a világ szerint cselekedjünk. Azután azt a világot is legyőzzük, ami körülvesz.
Történt pedig, amikor Jézus a Genezáreti-tó mellett állt, hogy a tömeg özönlött hozzá Isten igéjét hallgatni. Látott a tó mellett két hajót állni; a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget. Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!” Simon ezt felelte neki: „Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.” És miután ezt megtették, a halaknak olyan nagy sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót úgy, hogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A nagy halfogás miatt ugyanis, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt. (Lk 5,1-11)
Jézus alkalmasint azért tesz csodát, hogy megmutassa: Isten olyan hatalommal ruházta föl, hogy számára nincs lehetetlen. Szavára feltámad a halott, megtisztul a leprás, eltakarodnak a démonok, lecsendesül a vihar, megszaporodik a kenyér és szépen beúsznak a halak a hálókba. Világosan látni kell azonban, hogy a csodák nem cirkuszi mutatványok. Nem az emberek elkápráztatására valók. Nem is kampányfogások, amivel a messiás szaporítani akarja követőinek táborát. Minden egyes csodának van valami megjegyzendő üzenete, ami kellene, hogy bevésődjön a nézők emlékezetébe. Ez az üzenet aztán elkíséri őket a hétköznapokba és inspirációt ad a cselekvésre, amikor arra lesz szükség. Bátorságot ad, hogy olyan útra lépjenek, amire egyébként eszük ágában nem volna. Vállalkozzanak a lehetetlenre, mint akik tudják, hogy Istennek minden lehetséges. Nem feledhetjük, hogy amikor Jézus az Atyához ment megígérte tanítványainak: Felruháztattok mennyei erővel.
„Történt pedig, amikor Jézus a Genezáreti-tó mellett állt, hogy a tömeg özönlött hozzá Isten igéjét hallgatni. Látott a tó mellett két hajót állni; a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget. Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!” Simon ezt felelte neki: „Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.” És miután ezt megtették, a halaknak olyan nagy sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót úgy, hogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A nagy halfogás miatt ugyanis, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt. (Lk 5,1-11)” A teljes bejegyzés megtekintéseA vámosok és bűnösök is mindnyájan odamentek hozzá, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: „Ez bűnösökkel áll szóba és együtt eszik velük.” Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre. Lk 15, 1-7.
Értelmezhetnénk úgy ezt az igét, hogy Istennek személyesen gondja van az emberre és figyelemmel kíséri élete minden fordulatát. Mentő szeretetével beavatkozik, ha baj van. Jóra fordítja sorsát. Jézus azonban nem erről beszél. Isten kereső szeretete nem általánosságban gondviselést jelent, hanem célirányosan a bűnből való megváltást. A “bárány” nem az élet viszontagságai, megpróbáltatásai miatt elveszett, hanem a bűn miatt. Ezért is kapcsolódik a példázat ahhoz a sokak számára meghökkentő tényhez, hogy Jézus a bűnösökkel és vámszedőkkel ül egy asztalhoz. A keleti népeknél az asztalközösség a legközvetlenebb kapcsolatot jelentette. Miért vállal Jézus ilyen szoros közösséget azokkal, akiket az akkori vallásos emberek megvetettek és elkerültek? Isten szeretete megtérésre hívó szeretet. Ki akarja ragadni az embert a célt tévesztett életből. Az önsorsrontó és mások életét is megrontó örvénylésből. Isten minden egyes ember megtérését reméli. Senkiről nem mond le, hanem inkább – mint a példázatbeli pásztor – mindent megtesz azért, hogy senki el ne vesszen. Az egyes ember sorsát nem a földi élet, hanem az örökkévalóság távlatában szemléli. Az “elveszettség” az üdvösség, az örök élet elvesztésének, a kárhozatnak az állapota. Isten jogos haragját és ítéletét vetíti előre az ember jövőjét illetően. Ettől kell megmenteni. Kétségtelen, hogy sokkal inkább érzik ennek a fenyegetésnek a súlyát azok, akik látványosan elbuktak, és lelkiismeretükben, vagy az emberi társadalomban megbélyegzettek. Istenhez közeledni nem mernek, magukat arra méltatlannak tartják. Ilyenek voltak Jézus asztaltársai. Ő pedig tudatosan, ha úgy tetszik provokatívan közéjük ül, előttük jelenti ki, hogy Isten nem örül bárki vesztén. Ellenkezőleg, annak örül – és vele az angyalok – ha valaki megmenekül. Visszatér (megtér) abba a életközösségbe Istennel, ami mindenki előtt nyitva áll. Hogyan lehetséges ez? Miben ismerheti fel az elveszett ember Isten mentő szeretetét? Nem miben, hanem kiben: Jézus Krisztusban. Ezzel a példázattal Jézus előremutat a keresztre. Ott Isten cáfolhatatlan bizonyítékát adta, hogy nem elítéli az embert, hanem – akár saját élete árán is – meg akarja menteni. A bárányt kereső pásztor tehát nem valami szentimentlis, romantikus képzet. Jézus ugyanazzal a mozdulattal veszi vállára a bűntől megtépázott, halálra vált, elveszett bárányt, az embert, amivel kitárja karját, hogy felszegezzék a keresztre. Így kell ezt látni. Ha pedig valaki megérti az Istennek iránta való szeretetét, akkor öröm van a mennyben.
