A mindenkori keresztyénség sarkalatos pontja a hitelesség. Régi mondás: Vizet prédikál és bort iszik. Jézus mondta: Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön! Az egyház mégis hihetetlen vagyonra tett szert a történelem folyamán. Jézus mondta: Szeressétek ellenségeiteket! Az egyház azonban ártatlanokat is ellenségnek minősített és irgalom nélkül bánt el velük. Jézus mondta: Aki közületek első akar lenni, legyen alázatos, mindenki szolgája! Az egyház képviselői azonban nem győztek tekintélyt és hatalmat követelni maguknak. Jézus mondta: Aki követni akar, keresztet hordozzon! A keresztyének azonban kényelemben szerettek és szeretnek élni. Nem vetik meg a test örömeit, sőt képmutató módon rejtegetik életük sötét oldalát.
Jézus beszél a megízetlenült sóról. Mintegy előre prófétál az egyházról. Pál apostol pedig azt mondja, hogy ha sajátmaga nem él a Jézushoz tartozás szabadságában, akkor élete hamis pénz.
A keresztyén életben az önmegtartóztatás nem érdem. A középkorban hirdették ezt. Mi már tudjuk, hogy Isten előtt egyetlen érdem van: Krisztus érdeme. Mi nem érdemeink szerint kapjuk a kegyelmet, hanem az ő áldozatába vetett hit által. Ez a megigazulás. Ugyanakkor mégis központi szerepe van a hívő ember életében az önmegtartóztatásnak. Ezzel teszünk ugyanis tanuságot arról, hogy nem becsüljük többre, amit a világ és test kínál, annál, amit Istentől kaptunk. Nem az a cél vezet, amit itt a földi életben elérhetünk. A mi célunk a mennyben van, ahová meghívást kaptunk. Örök célunkra szegezzük a tekintetünket, hogy ne vesszünk bele azokba, amik attól elszakíthatnak.
Jézus szabaddá tett minket arra, hogy ne szolgáljunk a testnek, hanem az szolgáljon nekünk. Pál egyenesen azt írja: Rabszolgává teszem a testemet. A világban ez pont fordítva van. Természettől fogva ugyanis a testünk rabszolgái vagyunk. Sóvárgásaink gyönyörre, pézre, hatalomra, elismerésre olyan helyzetbe sodornak minket, ami elfeledteti velünk teremtettségünket, Isten-gyermekségünket. Életünk fókuszába olyen hiábavaló és mulandó dolgok kerülnek, amik méltatlanok hozzánk. Új természetet kell kapnunk Krisztusban, hogy meg tudjuk különböztetni az értékest az értéktelentől. A hervadó koszorút a hervadhatatlantól. A Szent Szelleme, Isten lelke lekesíthet minket olyan örömre, hogy megfakulnak a világi hívságok. Nem lemondunk róluk, hanem más tölti be a szívünket. Ahol a ti kincsetek, ott lesz a szívetek is – mondja Jézus. A mi kincsünk, az egyház kincse pedig nem más, mint a Krisztus, az Evangélium. Az örömhír arról, hogy Krisztusért örök életünk van. A Biblia utolsó könyvében, a Jelenések könyvében visszatérő motívum a kisázsiai gyülekezeteknek írt levelek végén: “Aki győz”. Aki győz, az fog fehér ruhába öltözni, és nem törlöm ki nevét az élet könyvéből, és megvallom nevét Atyám és angyalai előtt. (Jel 3,5) Aki győz, azt oszloppá teszem Istenem templomában, és nem megy ki többé, és ráírom Istenem nevét és Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely leszáll az égből Istenemtől, és saját, új nevemet. (Jel 3,12) Aki győz, annak megadom, hogy velem üljön trónomon, mint ahogy én is győztem, és Atyámmal ülök az ő trónján. (Jel 3,21) Nem sorolom most fel mindet, csak értsük meg, hogy olyan küzdelemről van szó, amely túlmutat a földi határon. Örökkévaló sorsunk dőlhet el a győzelmen vagy vereségen.
