Hat nappal ezután Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, készítek itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. Miközben ezt mondta, íme, fényes felhő borította be őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, rá hallgassatok! Mt 17, 1-5.

Ez egy valóságos és egyben szimbolikus történet. Azt, hogy valóságos, onnan tudjuk, hogy Péter apostol utóbb megemlíti a levelében. (2Pt 1,18) A jelképes értelme pedig az, hogy az ószövetség átadja helyét az újnak. Maga az Örökkévaló jelenti ki, hogy akik eddig Mózesre és a prófétákra figyeltek, mostantól hallgassanak az Emberfiára: Jézus Krisztusra. Ő a szeretett fiú, akiben az Atya gyönyörködik. Döntő időszakban kapják ezt a jelet. Nem sokkal korábban Jézus, hamarosan bekövetkező szenvedéséről beszél nekik, ami teljesen összezavarja őket. Legalább a fő apostolokat meg kell erősíteni abbeli hitükben, hogy jól teszik, ha továbbra is Jézusra hallgatnak. Isten új szövetségre készül népével, sőt az egész világgal, minden néppel.

Milyen különbség mutatkozik az ó-és újszövetség között? Az Ószövetségben elkülönítés volt. Mózes elkülönítette magát a néptől, egymaga beszélt Istennel. A Szent Sátor – Isten jelenlétének szimbóluma megközelíthetetlen volt a nép számára. Utóbb ugyanígy a szentély, a templomban. Illés kivételes ember volt, akit Isten elválasztott magának. Magányos próféta, akinek hatalmát csodálták az emberek. Végül nem a halál ragadta el, hanem Isten magához vette őt, úgy mint Mózest is, elmúlása napján a Nébó hegyen. Péter, látva az általa leginkább tisztelt ősöket és mellettük Jézust, arra a következtetésre jut, hogy a szentet most is el kell választani a profántól. Isten országát a világtól. Ami felülről való, maradjon fenn a hegyen, ami alulról való maradjon távol, lenne a síkságon. A tanítványságnak mindig kísértése volt az elkülönülés, a titokzatoskodás. Ez okból lett a remeteség, alkultak a szerzetesrendek, emelte magát piedesztálra a középkori egyház, a pápaság. A szellemi ismeret, vagy a tekintély magasában úgy vélték Isten fényében sütkéreznek, míg a tudatlan tömeg a sötétben botorkál. A Jézus korabeli zsidó előkelőkre is jellemző volt ez a szemlélet. Amikor Jézus meggyógyította a vakot, így szólnak hozzá:Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? És kidobták őt. (Jn 9,34) Péter hirtelen jött sátorépítő kedve is ilyen felsőbbrendűségi tudatról árulkodik. Ezt igazítja ki Jézus. Ezért kell rá hallgatni. Az Újszövetség rendje ugyanis nem az elkülönülés, nem a félelemből eredő hódolat, hanem a jézusi közvetlenség. Ő Emberfia, aki velünk van a nagyon is profán emberi életben és halálban. Neki nem kell sátor, szentély. A szívünkben akar szállást venni.