Miért engedtél eltévelyedni minket útjaidról, oh Uram! Miért keményítetted meg szívünket, hogy ne féljünk téged? Térj meg szolgáidért, örökséged nemzetségeiért! Ézs 63,15.17.
Számonkérhető-e Isten? Megszokott és ismerős megközelítés, hogy Isten kéri számon az embert és szólítja fel: Térj meg! Itt a próféta merészen fordít a dolgon. Miért ilyen vakmerő? Talán mert komolyan számít az Úrra. Adventus Domini!
Ézsaiás idejében Izraelt könyörtelen ellenség rohanta le. A nép nyomorba, szolgaságba, halálos veszélybe zuhant. Nem remélték, hogy Isten jobbra fordítja sorsukat. Bálványoknál kerestek vigasztalást. Azt élték át, hogy Isten elhagyta őket, ők is elhagyták Istent. Ismétlődő minta ez a mindenkori ember sorsát illetően. A ránk zuhanó baj, betegség, gyász, kilátástalanság, fizikai vagy lelki összeomlás, félelem, fenyegetettség mindig fölveti a kérdést: Miért engedte ezt meg Isten? A vallásos ember ilyenkor magyarázatot, mintegy mentségeket keres Isten számára. Milyeneket? Szokták azt mondani, hogy az életünkbe beköszöntő baj valamilyen bűn következménye. Ha elhagyjuk a bűnt, elmúlik a baj is. Ha Isten bocsánatát keressük bűnbánattal, akkor leveszi rólunk a büntetést. Ez a vélekedés azért hibás, mert abból indul ki, hogy az ember képes fordítani a sorsán, ha Istent kiengeszteli. Istent azonban az ember nem irányíthatja: Ezt tedd vagy azt tedd! Nincsen az ember kezében olyan eszköz, amivel Istent befolyásolni tudja, vagy jobb belátásra bírja. A bűnbánat sem eszköz. Isten dönt, és döntése egyedül rá tartozik. Tudom, hogy valamit Isten cselekszik, az lesz örökké, ahhoz nincs mit adni és abból nincs mit elvenni; és az Isten ezt avégre műveli, hogy az ő orcáját rettegjék. (Préd 3,14.) Jób története tanulságos ebből a szempontból. Egyébként már döntött felőlünk, amikor kiengesztelődött irántunk a Krisztus keresztje révén. Bűneink belátására nem neki van szüksége, hanem nekünk.
Szokták aztán azt is mondani, hogy azért kerülünk bajba, mert ezzel Isten tanítani akar valamire. Ha megtanuljuk a leckét, akkor elmúlik a baj. Ez azonban így nem igaz. Életünk nehézségei valóban megtaníthatnak egy s másra, de attól még a baj nem lesz semmivé. A betegség fordulhat halálosra, az ember visszaeshet és számtalanszor elkövetheti ugyanazokat a hibákat. Az ember tanulékonyságába vetett hit a felvilágosodás korának múló délibábja volt. Ha nem így lenne, már régen beköszöntött volna a paradicsomi állapot. Istennek nincsenek illúziói az ember tanulékonyságát illetően. Azért lett megváltás és nem megjavítás. Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát? Úgy cselekedhettek ti is jót, akik megszoktátok a rosszat. (Jer 13,23.)
Ha nem büntetésül és nem is tanító szándékkal engedi ránk Isten a bajt, akkor miért? Úgy mondhatnám egyszerűen, hogy provokál. Meg akarja tudni, hogy mit gondolunk róla. Istennek tartjuk-e őt igazán? Mit jelent őt igazán Istennek tartani?
Elsőként azt, hogy hivatkozunk az irántunk érzett föltétlen és forró szeretetére. Nem is akarunk tudni másról, hiszen ezt jelentette ki Jézusban. Bármi történik is velünk, ebben a szeretetben nem kételkedünk és számonkérjük Rajta. Ez nem szemtelenség, hanem Istennek tetsző dolog. Lehet, hogy nem változtat a sorsunkon, lehet, hogy nem változtat meg minket, de számítunk szeretetére.
Másodízben Istent Istennek tartani azt is jelenti, hogy hisszük hogy eljön, beavatkozik, megtér hozzánk. Nem mi térünk őhozzá, hanem Ő tér mihozzánk. Minden esetben megteszi ezt, ha hívjuk. Luther imádkozott Ézsaiáshoz hasonlóan, amikor a reformációról azt mondta: Uram! Ez nem az én ügyem, hanem a tied. Vidd diadalra! Életünk különféle dolgaiban kérhetjük és elvárhatjuk, hogy Isten cselekedjen értünk. Ez az Istennek tetsző magatartás.
Azért ejt tehát Isten kétségbe, hogy kihívja, provokálja hitünket. Számolunk-e vele igazán?
