Ha elfárad az ember, azt ki tudja pihenni. Ha megfárad, akkor újra tudja kezdeni. Ha belefárad valamibe, akkor kell olyan társ, aki bátorítja: Mégiscsak van értelme küzdeni! Ilyen társunk nekünk az Úr. Az Örökkévaló, aki olyan kézzelfoghatóan jelent meg Jézus személyében. Izráel életében is volt megfáradás, az apostolok életében is, a mi életünkben is. Húsvét után mindjárt egy ilyen nagy megfáradás mutatkozik. Mintha a csoda olyan mélyen megrázná a lelket, hogy láttán mindenki eltanácstalanodik, kételkedni kezd. Tamás hiányolja a bizonyítékot, Péter pedig így szól: Visszamegyek halászni. Jézus nem számonkérően, henem bátorítóan közeledik hozzájuk. Tamásnak megmutatja a sebeit, Pétert pedig megkeresi újra a Genezáret tavánál. A tapintat, megértés, szelíd, de határozott biztatás sugárzik Isten tetteiből. A ézsaiási ige is ezt az Istent festi Izráel elé. Leírása idején a nép a Babiloni fogságban él. Talán sokan úgy gondolkodnak: Isten is elfelejtkezett rólunk, nincs aki törődjön velünk, segítsen rajtunk. Akkor mondja nekik az Úr, hogy bár elfogyott az erejük, de ő majd erőt ad, mindahhoz, ami rájuk vár. Valóban eltörpül az ember az Isten hatalma láttán. Mit tehetnék én? Az apostolok is így érezhették magukat. A feltámadással lezárult valami. Jézus győzött. Milyen szerepük lehet még ezután? Eddig sem jeleskedtek bátorságból, hűségből, bizalomból és reménységből. Mindeközben azonban sokat tanultak. A legfontosabb az volt, hogy feltétel nélkül bízhatnak az Úr szavában. Igaz, saját erejük elégtelen volt, de van kibe vetniük reménységüket. Abba, aki mindig mellettük áll. Most már ezt a leckét kell tanulniuk napról napra. Mi is így léphetünk Húsvét fényébe. Bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten nem tétlen. Jézus kezét fogva nézhetünk körül a világban, remélhetjük a saját boldogulásunkat és kaphatunk erőt mindenhez. Nem felejtett el, hűsége napról napra megújul rajtunk, megújít minket.
