Az eredeti görög kifejezés (ἐπαγωνίζεσθαι – epagónidzeszthai) az agónia szóból képzett ige. Így fordíthatnánk: haláltusáját vivja. A “szentek” szó pedig itt az egyházat jelenti. Amikor az egyházra és különféle megnyilvánulásaira tekintek, gondolataimban kirajzolódik ez a szó: agónia. A szakszerű meghatározása a fizikai tünetegyüttesnek: A haldokló szervezet utolsó küzdelme, amelyre légzési nehézségek, fájdalom, izomgörcsök, keringési zavarok, eszméletvesztés vagy tudatzavar jellemző.
Bizonyos értlemben az a diagnózis a jelenkori egyházra is ráillik. Légzési nehézségek – levegő után kapkod. Az éltető lélek, a Szent Lélek(zet) után. Fájdalom gyötri; tagjai enerváltak, szorongók, gyakran haraggal, gyűlölettel teljesek. Rágörcsöl a kommunikációra. Hol hivatalos közhelyeket, kliséket mond, hol bizalmaskodva, jópofizva próbálja levenni a lábáról az érdektelen közönséget. Keringési zavarai vannak, mert nem áramlik át rajta az igazság, beszűkültek, elzáródtak annak csatornái. Eszméletvesztés tör rá, amikor karizmatikusnak mondott szeánszokon ájuldoznak a tagjai, és súlyos tudatzavara van, amikor a kormányzat, vagy a társadalom számára nélkülözhetetlennek tartja szerepét, ugyanakkor nem tudja, hogy mihez vagy kihez igazodjon. Ez agyfajta haldoklás, még ha mutat is még életjeleket. Tudom, hogy ez a diagnózis meglehetősen kilátástalan jövőt prognosztizál, de attól még igaz.
Az apostoli ige egy másfajta agóniát, küzdelmet ajánl, ami méltó volna Krisztus egyházához. Nevezetesen, hogy tagadja meg magát (az egóját) vegye föl a keresztet és hagyja már maghalni az óembert, amely megfeszíttetett Krisztussal együtt a Golgotán. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta értem. (Galata 2,20) és Avagy nem tudjátok-e, hogy a kik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg?(Róma 6,3) Az egyház tehát – normális esetben – tényleg haláltusában él, hogy Krisztus élete látható legyen a halandóban. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben. (2Kor 4,10) Ez a jó agónia, amit az apostol is tanácsol levelében. Nyilván ez testületileg, szervezetileg nem lehetséges, csak az egyes hívő emberben mehet végbe. Bennünk. Ebben a formában azonban végbe kell mennie, mert ez üdvösség kérdése. Egyszer s mindenkorra szóló sorsunk ez, mely egyedül összeköt Krisztussal. Halál nélkül nincs feltámadás. A hitünk lényegi tartalma, a szentek (hívők) öröksége, az örökkévalóság kapuja. Ne féljünk belemerítkezni Krisztus halálába, ez a mi életünk, ez az igaz út.
