Íme, még egy kevés kis idő, és Libanon gyümölcsöskertté változik, a gyümölcsöskert pedig hatalmas erdővé. Meghallják majd azon a napon a süketek a könyv igéit, s a homály és sötétség után a vakok szeme látni fog. Az alázatosak egyre jobban örvendeznek az Úrban, és a szegény emberek Izrael Szentjében ujjonganak. Mert vége lesz az erőszakosnak, és eltűnik az öntelt, kipusztulnak mind, akik gonoszságon törik fejüket; akik vétkesnek nyilvánítják szavukkal az embereket, a bírókat megfélemlítik, hamis ürügyekkel utasítják el aki az igazát keresi. Így szól Jákob házához az Úr, aki megváltotta Ábrahámot: „Most már nem szégyenkezik Jákob, és most már nem sápad el az arca, hanem, ha meglátja gyermekeit, kezem művét körében, szentnek mondják nevemet, szentnek mondják Jákob Szentjét, és Izrael Istenét félik. Akkor megismerik a tévelygő lelkűek a bölcsességet, és a zúgolódók belátást tanulnak.” (Ézs 29,17-24)
„Izrael békéje és boldogsága” A teljes bejegyzés megtekintéseEgy régi barátság margójára
Lassan negyven éve, hogy néhai Mezősi György csepeli evangélikus lelkész felvette a kapcsolatot a finnországi Helsinki-Alppila gyülekezettel. A nyolcvanas évek második felében lehetősége nyílt az egyházaknak nemzetközi nyitásra. Hamarosan testvéri kapcsolat épült a csepeli és az ottani evangélikusok között. Rendszeres találkozások sora követte egymást évről évre, egészen a covid járványig, ami meghiúsította az utazásokat. Írásom apropója, hogy kedves finn lelkész kollegám – aki motorja volt ennek a kapcsolatnak – nemrég elhunyt. Heikki Ahonen egykor ösztöndíjas volt a Budapesti Teológiai Akadémián, ahol én is végeztem. Kitűnően megtanulta nyelvünket, ami a kommunikációban nagy segítség volt. Megszerette a magyarokat és Magyarországot. Szívében hordott minket és mi is őt. Hosszan tartó betegség után szólította magához az Örökkévaló. Nem tudom miért, de igen hamar alakul ki magyar és finn ember között mély, akár életre szóló barátság. Ő mindig úgy fogadott minket, mintha mindig ismertük volna egymást és csak tegnap váltunk volna el. Egy volt örömünk, bánatunk. Figyelemmel hallgattuk egymás történelmének tanulságait. Együtt sírtunk és együtt nevettünk, igazi testvérekként. Nincs is olyan nép több a világon, amely annyi szeretettel és érdeklődéssel tekintene ránk, magyarokra, mint a finn. A mai politikai széljárás ugyan viharfelhőket kerget ebbe a szép kapcsolatba, de a személyes barátságokat, a közös emlékeket, az egymásra tekintő jóindulatot szerencsére ez sem tudja megrontani. “Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik a nyomorúság idejére.” (Példbeszédek 17,17) Azt gondolom manapság ritka az igaz barátság. Pláne az olyan, ami ezer kilométerekről és évtizedeken át is kitart. A múlt megannyi kedves emléke a jelen aranyfedezete. Egy képmutatóvá lett világban segít embernek maradni.
És mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! (2Sámuel 12,7.) /2 Sámuel 12,1-15/
Szíven ütött-e már ez a mondat? Általánosságban szeretünk beszélni a bűnről. Könnyen kiszalad a szánkon az ítélkezés akkor is, ha más hibáján tudunk törvényt ülni. Botrányos dolgoktól hangos a közélet. Nehezen viseljük azonban, ha valaki fejünkre olvassa a saját botlásunkat és jogosan marasztal el minket tetteinkért. Olyankor többnyire mentegetjük magunkat. Az is tudott, hogy minél magasabb helyet foglal el valaki a társadalmi ranglétrán annál érzékenyebb és elutasítóbb a kritikára. A bibliai Dávid király etekintetben kivétel. Amikor Nátán próféta mintegy a mellének szegezi a súlyos vádakat – emberölés, házasságtörés – akkor ő kész magába szállni és elismeri bűnösségét.
„És mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! (2Sámuel 12,7.) /2 Sámuel 12,1-15/” A teljes bejegyzés megtekintése