Hónap: 2025 március

Hitébresztő, hitmélyítő csendesnapok vagy hetek végén szokott lenni úgynevezett “morzsaszedés”. Ilyenkor mindenki röviden összefoglalhatja a közösség előtt, hogy milyen lelki áldást, megerősítést kapott az igealkalmakon. Ez a gyakorlat nagyon jó és hasznos. Eredete és elnevezése a kenyércsoda történetére utal, amikor Jézus jóllakatta az ötezer embert öt árpakenyérrel és két hallal, amit egy fiúcskától kapott. Miután pedig ettek, még tizenkét kosárral szedtek össze a maradékból. Ezek voltak a “morzsák”. Jézus az élet kenyere. Ahol vele van találkozás az ő igéjének hallgatása révén, ott az ember csillapíthatja éhségét, amit a lelkében érez. Átjárja Isten gyógyító, megújító szeretete. Más emberként megy el, mint ahogy érkezett. Ahogy a mindennapi kenyérre, úgy időről időre szükségünk van lelki eledelre. Lelkileg is éhen lehet ugyanis halni. A hit is elsorvad, ha nem táplálják. Ez pedig csak hívő közösségben, az ige révén lehetséges. Régi hagyománya van ennek az evangélikus vagy református egyházakban. Kijönni a hétköznapok feladatainak sűrűjéből, a megszokott, talán megunt, megfásult kapcsolatok által meghatározott közegből. Néhány napra vagy egy hétre elhúzódni és csak az Úrra és az ő igéjére figyelni. Nem csak azért fontos ez, hogy meghalljuk mit akar nekünk mondani, hanem azért is, mert az ige belülről átformálhatja, ami eltorzult, életre keltheti, ami elhalt. És az ilyen alkalmak végén nagyon fontos a “morzsaszedés”. Pál írja: Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Rm 10,10.) Vallást tenni ebben az értelemben azt jelenti, hogy nyilvánosság előtt megvallom mit mondott nekem az Úr, vagy mit végzett el bennem. Ez saját hitemet, de mások hitét is erősíti. Elengedhetetlenül fontos része a keresztyén életnek a kimondás, szájjal való megvallás. Üdvösségünk záloga. Mit is mondott Jézus? Valaki azért vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról mennyei Atyám előtt. (Mt 10,32. Lk 12, 8.) Valójában a vasárnapi istentiszteletek is ezt a célt szolgálják. Itt is hangzik az ige, elhangzik hitvallás. Rajtunk múlik, hogy ha itt áldást nyertünk, elmenve tovább adjuk-e másoknak? Nehogy kárba vesszen!

Egy számunkra fontos, szeretett személy arcát bizonyára csukott szemmel is fel tudjuk idézni. Ez reménnyel és örömmel tölthet el. Megnyugvással, hogy van valaki, akire jó gondolni, akiért érdemes élni, aki segíthet és segít is, ha baj van. Aki együttérez velünk, mert fontosak vagyunk a számára. Egy szóval számontart, ahogy mi is őt. Egykor a frontkatonáknak sokat jelentett, ha meg tudták őrizni annak a fényképét, akihez remélték hazatérésüket. Sokakat ez tartott meg a fogságban, a lágerek poklában, hogy van valaki aki hazavárja őket. Képük szüntelen ott lebegett a szemük előtt és akkor nem is látták már a nyomorúságot, amiben részük volt. Fontosak a mély emberi kapcsolatok. Megtartó erővel bírnak.

Előfordul, hogy egy nép életében – akkoriban Izrael, Isten választott népe életében – nem az igazság jut érvényre, hanem a gazság. Vajon tétlenül nézi-e Isten ezt? Az Ószövetség nem egyénekben gondolkodik, hanem népben. Közös a bűn és lehet közös a bűnbánat. Közös az ítélet és közös a kegyelem. Áthárul egyik emberről a másikra. Nekünk talán idegen ez a felfogás, hiszen mi inkább individuálisan gondolkodunk. Ám ez hibás. Az emberek, a népek, nemzetek útja határozza meg az egyén sorsát és nem fordítva. Így is esnek ítélet alá. A nemzet sorsa egy a benne élő ember sorsával. Ezért rendkívüli jelentőséggel bír, hogy a nép, mint közösség milyen irányt vesz. Mi határozza meg életfelfogását, mit tart helyesnek és miért küzd? Így volt ez 1848-ban és így van a mai napig. Nem csak a magyar, hanem minden nép életében. Sorsközösség van. Ha egy nemzetben eluralkodik a gazság, mint például az egykori náci Németországban, akkor az egész nemzet szenved miatta. Azok is, akik egyéneneként talán más véleményen vannak. Azok is meghalnak, akik egyáltalán nem akartak háborút. Számos példát lehetne hozni a történelemből. Összevetve a mai életvalóságunkkal, föl kell tenni a kérdést: Mi uralja a mai magyar közéletet? Az törvényesség vagy az önkényesség? Az igazság, vagy a kiáltó gazság? Nem szükséges, hogy más népek, nemzetek életére reflektáljunk. Maradjunk a magunk háza táján! Azt mondják, nincs kollektív bűnösség. Ez igaz. De van kollektív bűnhődés, ami talán igazságtalanul éri a nem vétkezőket, mégis kihat mindenkire. Így volt az egykori Izraellel, így van ma is.

Az első bűn történetének keretében találjuk ezt a mondatot. Az első bűn egyben az utolsó is. Bizalmatlanság Istennel szemben, és az abból fakadó engedetlenség. Végtelen sorban áll ez a bűn az emberiség történetében. Minden bajnak gyökere. Ez által változott meg a világ, az ember, emiatt van a halál. A némileg meseszerű történet lényege így írható le. Legalábbis, ami az embert illeti. Ma azonban figyeljünk a történetben Istenre! Ne a Kígyó-Sátán ravaszságára, ne Éva gyengeségére, ne Ádám szégyenére, hanem Istenre! Általában amúgy is az a jó, ha a bibliai történetekben Istenre figyelünk, nem az emberekre. Az embereknél ugyanis mindig ugyanazt találjuk. Hibát hibára halmozunk, nem a helyes döntést hozzuk, nem azt mondjuk, amit kellene, nem azt tesszük, ami helyes. Elvétve, Isten Szellemének ösztönzésére, de magunktól nem. Jó azonban Istenre figyelni, mert százféleképpen nyilvánul meg az Ő szeretete, az evangélium, a jó hír arról, hogy nekünk a legjobbat akarja. Már az édenkerti történetben is ott az evangélium. Isten nem azért keresi az embert, mert nem tudja, hogy hol van, hanem azért, hogy az ember tudja, hogy Isten nem mondott le róla a történtek ellenére sem. Bár evett a tiltott gyümölcsből, bár felidézte a halált magára és az egész világra, Isten mégsem fordított hátat neki. Nem mintha nem tudta volna, hogy mi történt. Ám az emberben azt akarta tudatosítani: még itt vagyok, nem feledkeztem meg rólad. Van esélyed. Ez az esély pedig – mi már tudjuk – nem más mint Krisztus, a mi Drága Megváltónk, aki eljött, hogy mindent jóra fordítson. A bűnt bocsánatra, a halált életre, a sátán-rabságot szabadságra. Aki hisz – mondja Jézus. A hit lehetősége pedig Ádámnak és Évának is megadatott. Mindig akkor van lehetőség a hitre, amikor Isten megszólít. Ebben van részük nekik is. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? A mai napig hangzik ez a kérdés az egyes ember és az emberiség felé, mert az Örökkévaló nem mondott le rólunk. Ennek legfőbb és legszebb jelét adta Jézus Krisztusban. Szabad mondanunk: Itt vagyok. Ahogy egy régi szép énekünkben énekeljük is: Amint vagyok, sok bűn alatt, de mert hallom hívó szavad, Bárány Jézus, jövök. Amint vagyok, nincs semi gát, kegyelmed mit ne törne át, Reád bízom lelkem javát, Bárány Jézus jövök! De jó, hogy felelhetünk Isten hívására, hogy jöhetünk, amint vagyunk! Ádám is ezt élhette át egykor. Bizonyos értelemben látta a Krisztust. Szépen ír erről Ady “Ádám hol vagy?” című versében.

Nem kisebb értetlenséggel állunk a kereszt előtt, mint a tanítványok. Isten felé vezető utunkon megkerülhetetlen a Golgotha. Miért?