Az ókori vallások alapja valamilyen mítosz, meseszerű történet. Az apostolok új vallást alapítanak. Jézus áll ennek az új vallásnak a középpontjában. Őt tekintik az Örökkévaló egyetlen Isten Fiának, aki eljött az emberek közé és megmutatta hatalmát és dicsőségét. Nem csak tanítása és csodái által, hanem azzal is, hogy kereszthalált szenvedett, de harmadnapra föltámadt. Ezzel előállni nem volt könnyen hihető, népszerű dolog. Ahogy Pál írta: a zsidóknak botránkozás, a görögöknek bolondság. (1Kor 1,23.) Az akkori emberek bármilyen mítoszt inkább elhittek volna, mint az apostolok tanuságtételét. Ma sem könnyű elfogadni, hogy az univerzum egy porszemén, a földön jelent meg a Teremtő, mindent éltető és fenntartó Isten Jézusban. Péter azonban tisztázza, hogy az új vallás alapja nem mítosz, hanem megtörtént események sorozata, melyeknek ő is részese volt. Ezekből emel ki egyet, amire szívesen emlékszik vissza, és amit meggyőzőnek tart. Egy alkalommal Jézus kiemelte három tanítványát a hétköznapok szürkeségéből: Pétert, Jakabot és Jánost. Felvitte őket egy magas hegyre (Hermon?) és isteni fenségben jelent meg előttük. Erre az eseményre utal Péter, aki szemtanuja volt és ezzel bizonyítja, hogy minden, amit mond, hiteles. “Mert nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” (Apost 4,20.) Keresztyén hitünk tehát nem kitalált mesékre, hanem konkrét eseményekre épül. Ezek megtörténtét meg lehet ugyan kérdőjelezni, de miért álltak volna elő az apostolok annak idején olyan képtelen történettel, amit senki nem akart elhinni. Éppen az bizonyítja igazmondásukat, hogy a történet képtelensége ellenére hittek nekik. Ez pedig nem lehetett másképp, mint a Szent Szellem, Isten Lelke által, aki tanuskodott mellettük és meggyőzte az embereket.
Talán mi is szeretnénk a Péteréhez hasonló élményt. Színről színre látni Jézus dicsőségét. Úgy véljük az meggyőző lenne számunkra, és akkor hinnénk és szót fogadnánk neki. Ám a hit nem a szemeinken keresztül érkezik, hanem a szívünkön keresztül. Senki sem mondhatja Úr(á)nak Jézust, hanem csak a Szent Szellem által. Lám, Péter is átélte egykor azt a csodát, aztán a főpap udvarán mégis elveszítette minden hitét és megtagadta Jézust. Nem ezen múlik tehát. Tudjuk és valljuk, hogy hitünk alapja nem mese, hanem az, ami valóban megtörtént egykor. Ez a tudás pedig felülírja az értelmünket is. Minden okoskodást, logikát, ésszerű következtetést, mert Jézus nagyobb igazság, mint amit/akit értelemmel felfoghatunk. Boldog az, akié ez a tudás. A hegyen átélt esemény vége az, hogy a szerencsés tanítványok a végén nem láttak mást, csak Jézust egyedül. Óriási dolog! Nekünk is ez kell, erre van szükségünk. Különösen halálunk óráján, amikor minden semmivé lesz, de Ő akkor is, ott is az lesz, aki, Az Isten Fia, aki megjelent testben értünk, parányi teremtményeiért, hogy minket megszólítson, megmentsen, magához vonjon.
