Kategória: Igehirdetés

Az evangéliumok és az apostoli levelek tele vannak Jézus mondásaival. Honnan tudták a tanítványok, hogy mit mondott? Talán emlékezetből írták le? Semmiképpen. Az emlékezet nem megbízható. Három év távlatában el is felejthettek sok mindent, vagy ha emlékeztek is, nem adhatták volna pontosan vissza Jézus szavait. Nyilván nem jegyzeteltek menet közben. Kérdésünkre igénkben van a felelet: „A Szent Lélek eszetekbe juttatja mindazokat.” Így lesz utóbb a mindennapokban használatos és értelmezett Jézus tanítása. Csoda ez, aminek folytán kezünkben tarthatjuk a Szentírást és Jézus szava élő és életformáló erővé lesz számunkra is.

„Ama vigasztaló pedig a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam nektek. Békességet hagyok nektek; az én békességemet adom nektek: nem úgy adom én nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Jn 14,26-27.” → A teljes bejegyzés megtekintése

A világ minden ízében és benne az ember is törvényszerűségek szerint működik. A törvényszerűségek istentől előre elrendelt dolgok. Íratlan törvényekből állnak, amikhez az ember alkalmazkodhat, vagy áthághatja őket. A törvényszegésnek azonban következménye van. Az emberi törvények megszegése esetenként büntetést von maga után, Isten törvényének semmibevétele azonban mindig. Olyan egyszerű ez, mint a gravitáció. Ha a magasból leesik valami, egyre gyorsulva csapódik a földbe. A fizika törvényeit komolyan vesszük, mert az életünk függhet tőle. Ugyanakkor Isten törvényeit nem vesszük komolyan, pedig azok szilárdabbak a fizika törvényeinél.

„Ímé, eljönnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Törvényemet bensejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be. (Jer 31,31.33.)” → A teljes bejegyzés megtekintése

Máté 5,44.

Az Isten képmására teremtett ember rendelkezik egy képességgel, ami meghatározó az egész életre és a világra nézve. Ez a beszéd. A beszéddel kifejezhetjük érzelmeinket, gondolatainkat, vagy éppenséggel leplezhetjük azokat. A beszéddel formálhatjuk azokat, akik hallgatják. Folyamatokat indíthatunk el,amelyek sokak életére lehetnek hatással. A nagy változásokat a világban nagy szónoki képességgel bíróemberek indították el. A beszéd jó és rossz indulatokat egyaránt felgerjeszthet. „Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló. A nyelv kicsiny tag de nagy dolgokra képes. Íme csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását.” (Jk 1,26. 3,5-6.) Nem mindegy tehát, hogy mi hangzik el a nyilvánosság előtt vagy éppen négy szem közt. A kimondott szó teremtő erő. Létrehoz valamit. Valami szellemit. Döbbenten hallgatom a mai közbeszédet, beszédet. Mit tükröz? Mit hoz elő a beszélőből és a hallgatóságból? Amivel telve a szív azt szólja a száj. (Lk 6, 45.) Mivel van tele? Harag, megvetés,gyűlölet, elégedetlenség, hazugság: mind elférnek benne. Az iskolás fiataloknak egymás között minden harmadik szava káromkodás. Kitől tanulták? Démoni erőket mozgósítanak vele.

Jézus a szívünket célozza meg, amikor szól. Szavára a kemény, sötét szív is összetörhet, megvilágosodhat,hazugság helyett az igazsághoz fordulhat. A megváltozott, megújult szívből kiürül a szenny: megtelik Isten dicséretével, Jézus nevével és az igével. Ha ezek csendülnek fel az ajkunkon, akkor ez nem okoz sérelmet, bajt, éppen ellenkezőleg. Megnyugvást, békét és jóakaratot munkál. A megtért ember imádkozik. A beszéd képességét különleges irányba fordítja: Isten felé. Mert számára Isten megszólíthatóvá válik. Ez a legjobb és legfontosabb beszéd: az imádság. Tehetünk erőfeszítést azért, hogy valakire hatással legyenek a szavaink, de jobb, ha imádkozunk érte. Jézus meglehetősen szűkszavú volt,de egész lénye egyetlen imádság volt az emberekért. Közbenjárónk ő Isten előtt. „De én imádkoztam érted…” – mondja Péternek.

Te kiért imádkozol? Miért imádkozol? Imádkozol-e egyáltalán? Jóra használod-e az Istentől kapott képességedet, a beszédet? Használod-e fegyverként másokért és nem mások ellen? A mai közbeszéd másokra szegezett fegyver. Az imádság másokért forgatott fegyver. Tanítani is csak imádkozva lehet.Jézus azt mondja, hogy ellenségeinket és rosszakaróinkat nem szavakkal, hanem értük mondott imádsággal győzhetjük le/meg.

Ha nem fordítjuk le a héber szavakat, hanem a maguk hangzásában halljuk őket, akkor Ézsaiás igéje sokkal erőteljesebb. Jézus felé mutat! “Énekeljetek az Úrnak!” Kilencszer hangzik szó szerint a bátorítás az Ószövetségben és még számtalanszor más formában. Izrael egykori templomában nem magyarázták az írást, hanem csak felolvasták. Úgy vélték talán, hogy amit Isten mond, ahhoz nincs mit hozzátenni. Meg kell hallani, el kell hinni, annak megfelelően kell cselekedni és dicsérni őt, hogy kijelentette akaratát a nép javára. Ez a dícséret pedig éneklés volt. Bizton állíthajuk, hogy a korabeli istentisztelet javarészt éneklés volt. A százötven zsoltár is tanúskodik erről. Isten iránti hódolatunkat és hálánkat énekünk fejezi ki legjobban. Az ének pedig visszafelé is hatásos. Aki Istenről énekel, azt Isten ereje járja át. Evangélikus egyházunk minden korban éneklő egyház volt. Már Luther is felismerte az éneklés fontosságát, azért írt maga is népénekeket. J. S. Bachot, a lipcsei evangélikus templom orgonistáját és karvezetőjét munkaszerződése kötelezte arra, hogy minden vasárnapra új cantátát írjon és azt be is tanítsa. A 17. században, az ellenreformáció idején, a Felvidéken, a szlovák ajkú gyülekezeteket a Tranovszky György által írt, több, mint ezer éneket tartalmazó énekeskönyv erősítette és tartotta meg a hitben. Csodálatos énekkincsünknek sajnos mára már csak töredéke van használatban. Cantate vasárnapján azonban idézzük fel annak jelentőségét! Amikor elbizonytalanodok a hitben, vagy valami lelki próba, kihívás van előttem, énekelek. Lehet, nem hangosan, csak magamban. Ez mindig segít. Jézus, élete legnehezebb órájára készült a Getsemáné kertben. Azt olvassuk, hogy énekelve mentek az Olajfák hegyére.

„Ímé Isten Jesuah, hiszek, nem félek. Erőm és énekem lett Ő, Jahua, az ő neve Jesuah. Ézs 12,2.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Hogy kell ezt érteni?

„Bizony, bizony mondom néktek, hogy sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül: ti gyászoltok, de a ti szomorúságotok örömre fordul. Jn 16,20.” → A teljes bejegyzés megtekintése

A pásztor képe átjárja az ókori kelet képzeletvilágát. A fáraók kezében is pásztorbot volt, mintegy jelképezve, hogy az uralkodó népének pásztora. Izrael is nomád pásztornép volt egykor. Ahogy a pásztor gondot viselt a nyájra, úgy tekintettek Istenre mint a nép gondviselőjére. A zsidók országában ha egy vallási vezető, vagy az uralkodó elhanyagolta kötelességét, és a népet a maga hasznára kizsigerelte, akkor rossz pásztornak tekintették. Erről beszél Ezékiel próféta is kemény szavakkal. Megjövendöli, hogy eljön majd az Úr és ő jó pásztora lesz népének. Ennek a próféciának beteljesítője Jézus. Ki is jelenti: Én vagyok a jó pásztor. A történelem során mindig volt félreértés ezzel kapcsolatban. A különböző rendű, rangú vallási vezetők előszeretettel tekintették magukat pásztornak. A római egyház vezetői is díszes pásztorbotot hordanak. Ez többnyire aranyozott, drága holmi. Az újprotestáns karizmatikus vezetők is pásztornak hívatják magukat. Ez viszont olyan, mintha elvitatnák Jézustól az ő méltóságát. Igazából csak egy jó pásztor van. Az, aki életét adja, adta a juhokért. A pásztor mérhetetlenül többet ér a juhnál. Mint ahogy egy ember élete is értékesebb egy állaténál. Jézus azonban nem tekintette magát értékesebbnek bárkinél. Életét akár egyetlen emberért is odaadta volna. Mint ahogy valljuk és hisszük, hogy az ő áldozata egészen személyes, ránk is egyen-egyenként vonatkozik. Jézus pásztorsága nem külsőségekben nyilvánul meg. Nem hatalmaskodás az emberek fölött. Akik ismerik a hangját, azok önként követik őt, mert bíznak benne. Ő pedig mindenkori gondoskodást, az ellenségtől (Sátántól) védelmet, a nyugalomba való biztos megérkezést (örök életet az új teremtésben) adja cserébe. Eszünkbe juthatnak a 23. zsoltár szavai: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Igazából nincs is szükségünk más pásztorra, csak Jézusra. Egyedül tőle várjunk jót! Sokan fordultak el a keresztyénségtől, mert embereket bálványoztak. Ne bízzunk önjelölt pásztorokban, mert az mindig csalódáshoz és kiábrándultsághoz vezet. Csak az marad meg a hitben, aki az egyetlen jó pásztorra hallgat. Mi az egyház? – teszi fel a kérdést Luther. „A báránykák, akik hallgatnak pásztoruk hangjára és követik őt.” Jézus mondja: Én ismerem az enyéimet és az enyéim ismernek engem. Idegenre pedig nem hallgatnak. Ismered-e a Jó Pásztor hangját? Annyi ámítás van a világban. Zárd be a füledet mindarra, hogy csak az igazi Pásztor hangjára figyelhess!

Ha elfárad az ember, azt ki tudja pihenni. Ha megfárad, akkor újra tudja kezdeni. Ha belefárad valamibe, akkor kell olyan társ, aki bátorítja: Mégiscsak van értelme küzdeni! Ilyen társunk nekünk az Úr. Az Örökkévaló, aki olyan kézzelfoghatóan jelent meg Jézus személyében. Izráel életében is volt megfáradás, az apostolok életében is, a mi életünkben is. Húsvét után mindjárt egy ilyen nagy megfáradás mutatkozik. Mintha a csoda olyan mélyen megrázná a lelket, hogy láttán mindenki eltanácstalanodik, kételkedni kezd. Tamás hiányolja a bizonyítékot, Péter pedig így szól: Visszamegyek halászni. Jézus nem számonkérően, henem bátorítóan közeledik hozzájuk. Tamásnak megmutatja a sebeit, Pétert pedig megkeresi újra a Genezáret tavánál. A tapintat, megértés, szelíd, de határozott biztatás sugárzik Isten tetteiből. A ézsaiási ige is ezt az Istent festi Izráel elé. Leírása idején a nép a Babiloni fogságban él. Talán sokan úgy gondolkodnak: Isten is elfelejtkezett rólunk, nincs aki törődjön velünk, segítsen rajtunk. Akkor mondja nekik az Úr, hogy bár elfogyott az erejük, de ő majd erőt ad, mindahhoz, ami rájuk vár. Valóban eltörpül az ember az Isten hatalma láttán. Mit tehetnék én? Az apostolok is így érezhették magukat. A feltámadással lezárult valami. Jézus győzött. Milyen szerepük lehet még ezután? Eddig sem jeleskedtek bátorságból, hűségből, bizalomból és reménységből. Mindeközben azonban sokat tanultak. A legfontosabb az volt, hogy feltétel nélkül bízhatnak az Úr szavában. Igaz, saját erejük elégtelen volt, de van kibe vetniük reménységüket. Abba, aki mindig mellettük áll. Most már ezt a leckét kell tanulniuk napról napra. Mi is így léphetünk Húsvét fényébe. Bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten nem tétlen. Jézus kezét fogva nézhetünk körül a világban, remélhetjük a saját boldogulásunkat és kaphatunk erőt mindenhez. Nem felejtett el, hűsége napról napra megújul rajtunk, megújít minket.

Mi az, hogy „kellett”? Ezt szeretnénk ma jobban megérteni.

„Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? Lk 24,26.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Mi az, hogy „kellett”? Ezt szeretnénk ma jobban megérteni.

„Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? Lk 24,26.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Vannak gondolatok, vannak kérdések, de mindezek mögött ott rejtőzik egy megérzés, a hit ösztönző ereje, amit az ember nem is tud megmagyarázni. A Jézus sírjához siető asszonyok ennek a mélyen bennük lévő, mozgásba lendítő erőnek engednek, amiről talán nem is tudják, hogy Isten sugallata. Csak indulnak, mennek a hét első napjának hajnalán a sírhoz. Megfogalmazatlan bizonyosság bennük, hogy menni kell. Amit megfogalmaznak, szavakba is öntenek, az a kérdés: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ? Mindig van a hitnek egy ilyen feszültsége. Még nem látom, hogy mi lesz a vége, de megyek, mert mennem kell. Így szólaltak meg egykor a próféták. Nem látták, sokszor nem remélték szavuk hatásosságát, de szóltak, mert szólniuk kellett. Így megy Izsák Ábrahám mellett a Mória hegyére. Kérdezi, hogy hol van az áldozatra való bárány? Nem látja, nem kap kielégítő választ, de megy tovább, mert mennie kell. Így az asszonyok is. Még nem látják a megoldást, de vonzza őket valami megmagyarázhatatlanul, és ők engednek a vonzásnak. Lehet, hogy ilyen intuitív viselkedésre jobbára nők képesek. Azért ők mennek. Jézus, Lázár sírjánál mondja Mártának: Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét! Történetünkben az asszonyok hitének jutalma az elhengerített kő, és mindaz, amit jelent.

„Mikor pedig elmult a szombat, a magdalai Mária, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásároltak, hogy elmenvén megkenjék Jézus holttestét. És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz mentek napfelköltekor. És tanakodtak maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról? És odatekintvén, látták, hogy a kő el van hengerítve; pedig igen nagy volt. Mk 16,1-4.” → A teljes bejegyzés megtekintése