Kategória: Igehirdetés

Éppen vasárnapra esik idén az aradi vértanúk emléknapja. Ők a szabadságharc mártírjai. A mártír szó eredetileg nem áldozatot jelentett. A bibliai görög nyelvből került át a szó a köztudatba. Eredeti jelentése: Olyan ember, aki tanúskodik valamiről, amiről szilárdan meg van győződve. A tanúskodás azonban előfordult, hogy a tanú életébe került. Ezért ment át a szó is olyan jelentésváltozáson, hogy a mártírok alatt manapság vértanúkat értünk.

Esetleg nem ülnénk a főhelyre. Jó nekünk ott középtájon is. Jézus azonban azt modja, hogy ülj le az utolsó helyre. Hát ez már igazán méltánytalan – mondjuk. Nekem csak az utolsó helyre van jogom? Az életnek ezernyi területén kerülünk olyan helyzetbe, hogy magunk elé engedünk másokat, vagy kiköveteljük, szebb szóval kiharcoljuk a nekünk járó dolgot. Verseny van. A versenyben pedig győzni kell vagy legalábbis a középmezőnyben végezni. Az utolsók megszégyenülnek. Ez a világ rendje. Isten országának rendje azonban fordított.

Ne sírj! Gyakran mondjuk ezt, ha valaki szomorú. Gyermekeinknek különösen sokszor. Ők tőlünk várnak segítséget, vigasztalást. Sokszor egy ölelés is elég. Felnőttek esetében már nem ilyen egyszerű. Mi, vagy inkább ki vigasztalhat? Reményik Sándor szép verse: Vigasztalásul

Egy 2014-ben megjelent könyv címe: Uzsoracivilizáció (Drábik János). Ez nem a reklám helye, de a cím tetszik. A cím azt fejezi ki, hogy korunk embere a magas szintű pénzügyi körök rabszolgaságában él. Világunkat az elmúlt másfél száz évben olyan erők formálták, amelyek az egyes emberek kiszolgáltatottságát igyekeztek megvalósítani. Tegyük hozzá; sikerrel. Sokan keveredtek adósságba. Országok és egyesek ugyanúgy. Vannak hitelezők és vannak, akik hitelből élnek. Mivel a pénz létszükségletté lett, senki sem nélkülözheti. Már nem mi uraljuk, hanem az ural minket. Ez a folyamat, szinte észrevétlenül, a kulisszák mögött ment végbe és állított akarva-akaratlan mindenkit a mammon szolgálatába. Nincs különbség vallásra, népre való tekintetben. A keresztények épp úgy érintettek, mint az ateisták. Az egyházak épp úgy, mint a pártok vagy politikai szervezetek. A mammonnak való kiszolgáltatottság lényegében modern rabszolgaság.

Ebben a történetben nem pusztán háláról vagy hálátlanságról van szó, hanem a felismerésről, a megvilágosodásról. Az egy visszatérő azt ismerte fel, hogy Jézusban Istennel találkozott. Azért is borul le előtte. Az emberek gyakran a legnyilvánvalóbb dolgokból sem vonnak le helyes következtetést. Nevezhetjük ezt butaságnak, szűklátókörűségnek, felületességnek vagy szellemi lustaságnak, de mindezeknél a dolognak mélyebb oka van. Figyelemelterelés. Talán nem is kell megnevezni, hogy ki a tettes, de az egyértelműség kedvéért mondjuk ki, hogy a nagy megtévesztő, a sátán. Mestere a figyelemelterelésnek. Célja, hogy az ember ne jusson helyes következtetésre és ne vonja le a konzekvenciát, ne forduljon a megfelelő irányba, ne tegyen ennek megfelelően logikus lépéseket. A gyógyult emberek gondolatai megrekedtek a gyógyulásnál. Nem jutottak felismerésre, mert megelégedtek azzal, hogy megkönnyebbültek. Lekerült egy nagy testi-lelki teher a vállukról. Nem kellett többé szembenézniük a rövidesen bekövetkező, biztos halállal és nem kellett szenvedniük a társadalomból való kirekesztettségtől, megvetéstől. A leprát Isten büntetésének tartották akkoriban. Aki ilyen beteg – mondták – az bizonyára rászolgált az ítéletre.

Már a korai keresztyénségben Jézusra vonatkoztatták az írásmagyarázók az irgalmas samaritánus példázatát. A földön fekvő, kirabolt, összevert ember, a bűnnek kiszolgáltatott, haldokló, mi vagyunk, akin a hagyományos vallás képviselői nem segíthetnek. A rajta megkönyörülő samariai pedig Jézus, aki megkönyörül rajtunk, bekötözi sebeinket és új élet lehetőségét adja nekünk.

Két helyet találunk a Bibliában ahol Isten dicsősége megjelenik az emberen. Az egyik a teremtéskor, amikor azt olvassuk, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert. Az eredeti szó nem képmást jelent, hanem amolyan lenyomatot, mint a pecsétgyűrűn. Az ember a teremtett világban Isten lenyomata volt, aki – mint tudjuk – SZERETET. Ez a képmás, lenyomat tört össze a bűneset miatt. A másik ilyen igehely Mózeshez kapcsolódik, aki találkozott Istennel a törvény kőtábláinak elkészítésekor a Sínai hegyen és amikor lejött a hegyről arca úgy ragyogott, hogy Izrael fiai nem mertek ránézni. Ezért leplet kellett arca elé tennie. Erre a lepelre Jézus megváltó halála és feltámadása óta nincs szükség. A bűn, ami miatt az ember nem tekinthet leplezetlen arccal Istenre elvétetett. Ezt a csodát élték át azok, akik megtértek, akik újonnan születtek, Krisztusban kegyelem alá kerültek, kereszténnyé lettek.

A Krisztus-hit nem valaminek az elhívéséből fakadt, hanem valakinek a megtapasztalásából. Arról győződtek meg a tanítványok, és mások is sokan, hogy Ő feltámadt. Megjelent köztük, beszélt velük. Ez a cáfolhatatlan bizonyíték kényszerítette aztán az első keresztényeket arra, hogy akár a mártíromságig ragaszkodjanak Hozzá. Az ember csak azért tud kiállni, amiről meg van győződve. Előfordul, hogy azért sem, mert félelme erősebb a retorziótól. Ez esetben azonban a feltámadott Krisztus olyan mély benyomást tett rájuk, hogy az életüket sem sajnálták, csak tanúságot tehessenek Róla. Pál azt mondja, hogy ő olyan volt, mint az elvetélt magzat. Életképtelen. Hit-képtelen. Ám amikor Krisztus neki is megjelent, akkor azzal nem lehetett vitatkozni. Személyesen élte át a Feltámadottal való találkozást. Ebből lett a pálfordulás, a megtérés, és utóbb az odaadó szolgálat.

Nyomasztó gondolat, hogy mögöttünk van az az óra, amikor még jóra fordulhattak volna a dolgok. Így van ma az egész emberiség.

A csomagoláson sok múlik. Erre nagyon figyelnek a marketingesek. A silány árut is jól el lehet adni, ha sokat ígér a doboz, amibe teszik. Ez igaz a szellemi „termékekre” is, mint amilyen a beszéd. Lehet olyan ügyesen forgatni a szót, hogy a hallgatóság elhisz mindent. Lehet a gúnyt, rosszindulatot, megtévesztést, cinizmust úgy finomhangolni, mintha épp az ellenkezője volna. Épp ez a probléma az egyházi emberek megszólalásaival is. Vagy semmit mondóak – ugyanazt a lemezt járatják unalomig, egy dallamra, csak más szóhasználattal – vagy teológiai köntösbe bujtatják az álnokságot, kétértelműséget. Mindezt persze hihetetlen önbizalommal. Hiszen ez is hozzá tartozik a hamis prófétasághoz: „Én mondom jól, én értem helyesen, nekem van igazam, nekem higgyetek, engem kövessetek!” A közélet, egyház és politika egyaránt súlyosan fertőzött, és fertőző. Különösen veszélyes, hogy a „hamis próféták” nem elszigetelten fejtik ki a tevékenységüket, hanem rajongóik táborában. Olyan emberi környezetben, ahol nincs kritikai gondolkodás, nincs helye korrekciónak, a hibákra való rámutatásnak, hanem csak bólogatás és negédes imádat. Kellő intelligenciával rendelkező emberek elsajátíthatják és el is sajátítják azt a mesterséget, hogy úgy beszéljenek, ahogy az embereknek tetszik. „Azok a világból valók; azért a világ szerint beszélnek, és a világ hallgat rájuk.” 1Jn 4,5.