Kategória: Igehirdetés

Hitébresztő, hitmélyítő csendesnapok vagy hetek végén szokott lenni úgynevezett “morzsaszedés”. Ilyenkor mindenki röviden összefoglalhatja a közösség előtt, hogy milyen lelki áldást, megerősítést kapott az igealkalmakon. Ez a gyakorlat nagyon jó és hasznos. Eredete és elnevezése a kenyércsoda történetére utal, amikor Jézus jóllakatta az ötezer embert öt árpakenyérrel és két hallal, amit egy fiúcskától kapott. Miután pedig ettek, még tizenkét kosárral szedtek össze a maradékból. Ezek voltak a “morzsák”. Jézus az élet kenyere. Ahol vele van találkozás az ő igéjének hallgatása révén, ott az ember csillapíthatja éhségét, amit a lelkében érez. Átjárja Isten gyógyító, megújító szeretete. Más emberként megy el, mint ahogy érkezett. Ahogy a mindennapi kenyérre, úgy időről időre szükségünk van lelki eledelre. Lelkileg is éhen lehet ugyanis halni. A hit is elsorvad, ha nem táplálják. Ez pedig csak hívő közösségben, az ige révén lehetséges. Régi hagyománya van ennek az evangélikus vagy református egyházakban. Kijönni a hétköznapok feladatainak sűrűjéből, a megszokott, talán megunt, megfásult kapcsolatok által meghatározott közegből. Néhány napra vagy egy hétre elhúzódni és csak az Úrra és az ő igéjére figyelni. Nem csak azért fontos ez, hogy meghalljuk mit akar nekünk mondani, hanem azért is, mert az ige belülről átformálhatja, ami eltorzult, életre keltheti, ami elhalt. És az ilyen alkalmak végén nagyon fontos a “morzsaszedés”. Pál írja: Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Rm 10,10.) Vallást tenni ebben az értelemben azt jelenti, hogy nyilvánosság előtt megvallom mit mondott nekem az Úr, vagy mit végzett el bennem. Ez saját hitemet, de mások hitét is erősíti. Elengedhetetlenül fontos része a keresztyén életnek a kimondás, szájjal való megvallás. Üdvösségünk záloga. Mit is mondott Jézus? Valaki azért vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról mennyei Atyám előtt. (Mt 10,32. Lk 12, 8.) Valójában a vasárnapi istentiszteletek is ezt a célt szolgálják. Itt is hangzik az ige, elhangzik hitvallás. Rajtunk múlik, hogy ha itt áldást nyertünk, elmenve tovább adjuk-e másoknak? Nehogy kárba vesszen!

Egy számunkra fontos, szeretett személy arcát bizonyára csukott szemmel is fel tudjuk idézni. Ez reménnyel és örömmel tölthet el. Megnyugvással, hogy van valaki, akire jó gondolni, akiért érdemes élni, aki segíthet és segít is, ha baj van. Aki együttérez velünk, mert fontosak vagyunk a számára. Egy szóval számontart, ahogy mi is őt. Egykor a frontkatonáknak sokat jelentett, ha meg tudták őrizni annak a fényképét, akihez remélték hazatérésüket. Sokakat ez tartott meg a fogságban, a lágerek poklában, hogy van valaki aki hazavárja őket. Képük szüntelen ott lebegett a szemük előtt és akkor nem is látták már a nyomorúságot, amiben részük volt. Fontosak a mély emberi kapcsolatok. Megtartó erővel bírnak.

Előfordul, hogy egy nép életében – akkoriban Izrael, Isten választott népe életében – nem az igazság jut érvényre, hanem a gazság. Vajon tétlenül nézi-e Isten ezt? Az Ószövetség nem egyénekben gondolkodik, hanem népben. Közös a bűn és lehet közös a bűnbánat. Közös az ítélet és közös a kegyelem. Áthárul egyik emberről a másikra. Nekünk talán idegen ez a felfogás, hiszen mi inkább individuálisan gondolkodunk. Ám ez hibás. Az emberek, a népek, nemzetek útja határozza meg az egyén sorsát és nem fordítva. Így is esnek ítélet alá. A nemzet sorsa egy a benne élő ember sorsával. Ezért rendkívüli jelentőséggel bír, hogy a nép, mint közösség milyen irányt vesz. Mi határozza meg életfelfogását, mit tart helyesnek és miért küzd? Így volt ez 1848-ban és így van a mai napig. Nem csak a magyar, hanem minden nép életében. Sorsközösség van. Ha egy nemzetben eluralkodik a gazság, mint például az egykori náci Németországban, akkor az egész nemzet szenved miatta. Azok is, akik egyéneneként talán más véleményen vannak. Azok is meghalnak, akik egyáltalán nem akartak háborút. Számos példát lehetne hozni a történelemből. Összevetve a mai életvalóságunkkal, föl kell tenni a kérdést: Mi uralja a mai magyar közéletet? Az törvényesség vagy az önkényesség? Az igazság, vagy a kiáltó gazság? Nem szükséges, hogy más népek, nemzetek életére reflektáljunk. Maradjunk a magunk háza táján! Azt mondják, nincs kollektív bűnösség. Ez igaz. De van kollektív bűnhődés, ami talán igazságtalanul éri a nem vétkezőket, mégis kihat mindenkire. Így volt az egykori Izraellel, így van ma is.

Az első bűn történetének keretében találjuk ezt a mondatot. Az első bűn egyben az utolsó is. Bizalmatlanság Istennel szemben, és az abból fakadó engedetlenség. Végtelen sorban áll ez a bűn az emberiség történetében. Minden bajnak gyökere. Ez által változott meg a világ, az ember, emiatt van a halál. A némileg meseszerű történet lényege így írható le. Legalábbis, ami az embert illeti. Ma azonban figyeljünk a történetben Istenre! Ne a Kígyó-Sátán ravaszságára, ne Éva gyengeségére, ne Ádám szégyenére, hanem Istenre! Általában amúgy is az a jó, ha a bibliai történetekben Istenre figyelünk, nem az emberekre. Az embereknél ugyanis mindig ugyanazt találjuk. Hibát hibára halmozunk, nem a helyes döntést hozzuk, nem azt mondjuk, amit kellene, nem azt tesszük, ami helyes. Elvétve, Isten Szellemének ösztönzésére, de magunktól nem. Jó azonban Istenre figyelni, mert százféleképpen nyilvánul meg az Ő szeretete, az evangélium, a jó hír arról, hogy nekünk a legjobbat akarja. Már az édenkerti történetben is ott az evangélium. Isten nem azért keresi az embert, mert nem tudja, hogy hol van, hanem azért, hogy az ember tudja, hogy Isten nem mondott le róla a történtek ellenére sem. Bár evett a tiltott gyümölcsből, bár felidézte a halált magára és az egész világra, Isten mégsem fordított hátat neki. Nem mintha nem tudta volna, hogy mi történt. Ám az emberben azt akarta tudatosítani: még itt vagyok, nem feledkeztem meg rólad. Van esélyed. Ez az esély pedig – mi már tudjuk – nem más mint Krisztus, a mi Drága Megváltónk, aki eljött, hogy mindent jóra fordítson. A bűnt bocsánatra, a halált életre, a sátán-rabságot szabadságra. Aki hisz – mondja Jézus. A hit lehetősége pedig Ádámnak és Évának is megadatott. Mindig akkor van lehetőség a hitre, amikor Isten megszólít. Ebben van részük nekik is. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? A mai napig hangzik ez a kérdés az egyes ember és az emberiség felé, mert az Örökkévaló nem mondott le rólunk. Ennek legfőbb és legszebb jelét adta Jézus Krisztusban. Szabad mondanunk: Itt vagyok. Ahogy egy régi szép énekünkben énekeljük is: Amint vagyok, sok bűn alatt, de mert hallom hívó szavad, Bárány Jézus, jövök. Amint vagyok, nincs semi gát, kegyelmed mit ne törne át, Reád bízom lelkem javát, Bárány Jézus jövök! De jó, hogy felelhetünk Isten hívására, hogy jöhetünk, amint vagyunk! Ádám is ezt élhette át egykor. Bizonyos értelemben látta a Krisztust. Szépen ír erről Ady “Ádám hol vagy?” című versében.

Nem kisebb értetlenséggel állunk a kereszt előtt, mint a tanítványok. Isten felé vezető utunkon megkerülhetetlen a Golgotha. Miért?

„E fiúból pap lesz, akárki meglássa.” – írja Arany János a Családi kör c. versében. Ezek szerint úgy hitték, hogy aki parasztgyerek létére sokat olvas, abból biztosan pap lesz. Mi lesz a gyermekből? A szülők nagy kérdése. Jobbára igyekeznek utat mutatni, segíteni, ösztönözni, lelkesíteni a gyermeket, hogy kiteljesedett életet, vagy legalább anyagi biztonságot tudjon magáénak. Mégis, sokszor teljesen másképp alakul egy élet, mint azt remélik. Van, hogy jobban, van, hogy csalódást keltően. Millió tényező határozza meg a végeredményt. Kicsit tényleg úgy, mint a termést a földeken. Mennyi eső hull? Jókor-e? Milyen a talaj minősége? Vannak-e kártevők? Jó gazdaként van-e aki gondoskodjon a termésről és annak betakarításáról. Jézus arról beszél, hogy mi lesz abból, aki az ő igéjét hallgatja? Már az első gyülekezetnek is tapasztalata volt, hogy nem mindenki fogadja be, fogadja meg Jézus tanítását. A kezdeti nagy lelkesedés közepette ez kiábrándító volt. Némelyek rögtön elutasították, némelyek elvben elfogadták, de nem váltották életre. Mások próbálkoztak, de egy idő után elfordultak és visszatértek a régi életükhöz. Kevesen voltak, akik megértették Jézus tanítását és annak megfelelően alakították életüket is. Akik végül százszoros termést hoztak.

Hangsúlyos az eredeti héber szövegben, hogy Isten nevén nevezi magát a próféciában. A szent négy betű – ami helyett fölolvasásnál “atyánk-at” vagy “Urat” mondtak – szerepel itt. Ő a Teremtő, az Örökkévaló, a Mindenható Isten, aki éltet mindent és összetartja a világmindenséget, az univerzumot. Ő az egy, a valóság. Nincs hozzá fogható. Ő uralkodik. Ezt hangsúlyozza a szent tetragramma. יְהוָה, Ugyanakkor személyes gondja van mindenkire. Ahogy Jézus tanította: egy veréb sem esik le a fáról, egy hajszál sem a fejünkről az ő tudta nélkül. Az ő istenségét nem befolyásolja sem az értelem, sem a hatalom, sem a gazdagság, ami meghatározója a földi életnek. Ezek csak az ő ajándékai az embereknek, amelyekkel alázatosan kell bánnunk. A bölcsesség szeretete (görögül filozófia) olyan dolgokra tanítson, amelyek egyeznek a szeretet nagy parancsolatával, s így Isten akaratával. A hatalom legyen méltányos, nem zsarnoki, a gazdag pedig ossza meg javait a nélkülözőkkel és ne csak magának gyűjtsön. Röviden összefoglalva ezeket kell gyakorolni, mert ez az istenfélelem. Aki pedig nem így él, az megrontja Isten világát, ártalmára van embertársainak és önmagának is. Méltán bűnhődik, ha Isten számonkéri az ítélet napján. Az istenfélelem nem az, hogy félünk Istentől, hanem hogy tiszteljük őt. Azzal tiszteljük, hogy cselekedjük akaratát. Ezért éppenséggel félnivalónk is lenne, ám ő nem kárhoztatni, hanem (meg)menteni jött minket. Ezért gyakorol Jézus személyében három dolgot a földön: Kegyelmet a bűnét megbánó bűnösnek, törvényességet, személyválogatás nélküli ítéletet – mert nincs kivétel, mindenki vétkezett. Az ember nem tükrözi vissza Isten arcát, holott az ő képmására teremtetett. És végül, Jézus által Isten felragyogtatja az igazságot, pontosabban igaz voltát: Mentő szeretetét, áldozatát, és az új élet lehetőségét a Feltámadott Krisztusban. Így ismerjük őt, ezt tartjuk értelmesnek, helyesnek. Az Isten Fia eljött és értelmet adott nekünk arra, hogy megismerjük a valóságot, (1Jn 5,20.) hogy az életünk belekapcsolódjon Jézus életébe, hogy mi magunk is az igazságból legyünk. Az ő igazsága legyen életünk szövete. Az igaz Isten, aki az örök élet. Ezzel dicsekedünk, ezért örülünk. Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek!(Fil 4,4.)

Az ókori vallások alapja valamilyen mítosz, meseszerű történet. Az apostolok új vallást alapítanak. Jézus áll ennek az új vallásnak a középpontjában. Őt tekintik az Örökkévaló egyetlen Isten Fiának, aki eljött az emberek közé és megmutatta hatalmát és dicsőségét. Nem csak tanítása és csodái által, hanem azzal is, hogy kereszthalált szenvedett, de harmadnapra föltámadt. Ezzel előállni nem volt könnyen hihető, népszerű dolog. Ahogy Pál írta: a zsidóknak botránkozás, a görögöknek bolondság. (1Kor 1,23.) Az akkori emberek bármilyen mítoszt inkább elhittek volna, mint az apostolok tanuságtételét. Ma sem könnyű elfogadni, hogy az univerzum egy porszemén, a földön jelent meg a Teremtő, mindent éltető és fenntartó Isten Jézusban. Péter azonban tisztázza, hogy az új vallás alapja nem mítosz, hanem megtörtént események sorozata, melyeknek ő is részese volt. Ezekből emel ki egyet, amire szívesen emlékszik vissza, és amit meggyőzőnek tart. Egy alkalommal Jézus kiemelte három tanítványát a hétköznapok szürkeségéből: Pétert, Jakabot és Jánost. Felvitte őket egy magas hegyre (Hermon?) és isteni fenségben jelent meg előttük. Erre az eseményre utal Péter, aki szemtanuja volt és ezzel bizonyítja, hogy minden, amit mond, hiteles. “Mert nem tehetjük, hogy a miket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk.” (Apost 4,20.) Keresztyén hitünk tehát nem kitalált mesékre, hanem konkrét eseményekre épül. Ezek megtörténtét meg lehet ugyan kérdőjelezni, de miért álltak volna elő az apostolok annak idején olyan képtelen történettel, amit senki nem akart elhinni. Éppen az bizonyítja igazmondásukat, hogy a történet képtelensége ellenére hittek nekik. Ez pedig nem lehetett másképp, mint a Szent Szellem, Isten Lelke által, aki tanuskodott mellettük és meggyőzte az embereket.

Az ördögök pedig ezt kérték tőle: Ha kiűzöl minket, küldj a disznónyájba! Ő pedig ezt mondta nekik: Menjetek! Akkor azok előjöttek, és belementek a disznókba. És íme, a meredekről a tengerbe rohant az egész nyáj, és beleveszett a vízbe. A legeltetők pedig elfutottak, és a városba érve elhíreszteltek mindent, azt is, ami a megszállottakkal történt. Ezután az egész város kiment Jézus elé, és amikor meglátták, kérték, hogy menjen el a határukból. Mt 8, 28-34.

Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Merítsétek be őket az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevébe! Máté 28, 19.