Kategória: Igehirdetés

Mt 5, 23-25.

Érdekes, hogy ellenséget mond. Nem arról van tehát szó, hogy megbántottál valakit, hanem, hogy téged bántottak meg. Ahhoz küld, aki neked adósod. Menj elébe! Rendezd vele a kapcsolatot! Ne legyen tüske a szívedben! Így kapcsolódik ez az ige az alőzőekhez, ahol arról van szó, hogy ne tápláljunk haragot senkivel szemben. Valóban jézusi megközelítés ez. Istentiszteleted úgy lesz kedves, “áldozatod” úgy lesz igaz, ha először magadat áldozod be, hogy rendbe hozd a megromlott emberi kapcsolatodat. Ez nem könnyű dolog. Neki kellene eljönnie, hogy bocsánatot kérjen tőlem – mondjuk. Jézus pedig arra biztat, hogy te menj. Ilyen magatartásra csak az újjászületett ember képes. Az, aki nem emberi megfontolások, szokásjog alapján értelmezi az igazságosságot, hanem Isten szelleme általa. Isten igazságossága ugyanis más, mint az emberek igazságossága. Isten igazsága az, hogy megkeresi a vétkezőt, elébe megy, kiengeszteli önmagával és sajátmagával, hogy új életet tudjon kezdeni. Ez a golgotai kereszt igazságossága. Nem számonkér, hanem számontart. Nem ír le, nem negligál, nem fordít hátat és megy el sértődötten, holott talán jogosan tenné. Éppen ellenkezőleg. Minél nagyobb a tartozás, annál inkább igyekszik azt kiegyenlíteni. De nem a vétkezőtől várja a kiegyenlítést, hanem maga teszi azt meg. Így kerül egyensúlyba Isten igazságának mérlege. Jézus követésében nekünk is hasonlóan kell, lehet eljárnunk. Légy jóakarója ellenségednek! Az ilyen megkeresése, felkeresése a másik embernek – ha őszinte békülési szándékból jön – mindig életformáló hatású. Jézus szeretetének ereje jut érvényre benne, amelynek senki sem tud ellenállni. Ha így cselekszünk átformálhatjuk a világot. Erre mondja János apostol: Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. (1Jn 5,4.) A “világot” először önmagunkban kell legyőznünk, hogy ne a világ szerint cselekedjünk. Azután azt a világot is legyőzzük, ami körülvesz.

Jézus alkalmasint azért tesz csodát, hogy megmutassa: Isten olyan hatalommal ruházta föl, hogy számára nincs lehetetlen. Szavára feltámad a halott, megtisztul a leprás, eltakarodnak a démonok, lecsendesül a vihar, megszaporodik a kenyér és szépen beúsznak a halak a hálókba. Világosan látni kell azonban, hogy a csodák nem cirkuszi mutatványok. Nem az emberek elkápráztatására valók. Nem is kampányfogások, amivel a messiás szaporítani akarja követőinek táborát. Minden egyes csodának van valami megjegyzendő üzenete, ami kellene, hogy bevésődjön a nézők emlékezetébe. Ez az üzenet aztán elkíséri őket a hétköznapokba és inspirációt ad a cselekvésre, amikor arra lesz szükség. Bátorságot ad, hogy olyan útra lépjenek, amire egyébként eszük ágában nem volna. Vállalkozzanak a lehetetlenre, mint akik tudják, hogy Istennek minden lehetséges. Nem feledhetjük, hogy amikor Jézus az Atyához ment megígérte tanítványainak: Felruháztattok mennyei erővel.

„Történt pedig, amikor Jézus a Genezáreti-tó mellett állt, hogy a tömeg özönlött hozzá Isten igéjét hallgatni. Látott a tó mellett két hajót állni; a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget. Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!” Simon ezt felelte neki: „Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.” És miután ezt megtették, a halaknak olyan nagy sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót úgy, hogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A nagy halfogás miatt ugyanis, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt. (Lk 5,1-11)” → A teljes bejegyzés megtekintése

Értelmezhetnénk úgy ezt az igét, hogy Istennek személyesen gondja van az emberre és figyelemmel kíséri élete minden fordulatát. Mentő szeretetével beavatkozik, ha baj van. Jóra fordítja sorsát. Jézus azonban nem erről beszél. Isten kereső szeretete nem általánosságban gondviselést jelent, hanem célirányosan a bűnből való megváltást. A “bárány” nem az élet viszontagságai, megpróbáltatásai miatt elveszett, hanem a bűn miatt. Ezért is kapcsolódik a példázat ahhoz a sokak számára meghökkentő tényhez, hogy Jézus a bűnösökkel és vámszedőkkel ül egy asztalhoz. A keleti népeknél az asztalközösség a legközvetlenebb kapcsolatot jelentette. Miért vállal Jézus ilyen szoros közösséget azokkal, akiket az akkori vallásos emberek megvetettek és elkerültek? Isten szeretete megtérésre hívó szeretet. Ki akarja ragadni az embert a célt tévesztett életből. Az önsorsrontó és mások életét is megrontó örvénylésből. Isten minden egyes ember megtérését reméli. Senkiről nem mond le, hanem inkább – mint a példázatbeli pásztor – mindent megtesz azért, hogy senki el ne vesszen. Az egyes ember sorsát nem a földi élet, hanem az örökkévalóság távlatában szemléli. Az “elveszettség” az üdvösség, az örök élet elvesztésének, a kárhozatnak az állapota. Isten jogos haragját és ítéletét vetíti előre az ember jövőjét illetően. Ettől kell megmenteni. Kétségtelen, hogy sokkal inkább érzik ennek a fenyegetésnek a súlyát azok, akik látványosan elbuktak, és lelkiismeretükben, vagy az emberi társadalomban megbélyegzettek. Istenhez közeledni nem mernek, magukat arra méltatlannak tartják. Ilyenek voltak Jézus asztaltársai. Ő pedig tudatosan, ha úgy tetszik provokatívan közéjük ül, előttük jelenti ki, hogy Isten nem örül bárki vesztén. Ellenkezőleg, annak örül – és vele az angyalok – ha valaki megmenekül. Visszatér (megtér) abba a életközösségbe Istennel, ami mindenki előtt nyitva áll. Hogyan lehetséges ez? Miben ismerheti fel az elveszett ember Isten mentő szeretetét? Nem miben, hanem kiben: Jézus Krisztusban. Ezzel a példázattal Jézus előremutat a keresztre. Ott Isten cáfolhatatlan bizonyítékát adta, hogy nem elítéli az embert, hanem – akár saját élete árán is – meg akarja menteni. A bárányt kereső pásztor tehát nem valami szentimentlis, romantikus képzet. Jézus ugyanazzal a mozdulattal veszi vállára a bűntől megtépázott, halálra vált, elveszett bárányt, az embert, amivel kitárja karját, hogy felszegezzék a keresztre. Így kell ezt látni. Ha pedig valaki megérti az Istennek iránta való szeretetét, akkor öröm van a mennyben.

Különös feszültség jellemzi a keresztény életet. A hívő ember szeretettel fordul embertársai, általában a világ felé, ez a szeretet azonban ellenkező reakciót vált ki a világban: gyűlöletet. Miért van ez így? Miért öntözi mártírok vére napjainkban is az afrikai vagy ázsiai keresztények útját? Miért robbantanak fel templomokat, miért aláznak meg az utcán embereket, akik Jézusról beszélnek? Mi rosszat tettek? A kérdéshalmazra a válasz igen egyszerű. A hiteles keresztény élet tükröt tart a világ elé és megtérésre hív. Indirekt módon is. Feltünő és provokáló, ha valaki ellenséges közegben szeretetet és megértést tanusít, pláne ha ezt Jézus nevében teszi. Akaratlanul is felhívássá lesz ez embertársai számára, hogy rendezzék az Istennel való viszonyukat, higgyenek Jézusban, és kezdjenek a Szent Lélek segítségével új életet. A hívő ember szeretete egyfajta (önkéntelen) lelki nyomásgyakorlás a környezetére. Jézus tükrébe nézni pedig az ember nem feltétlenül szeret. Különösen ha ragaszkodik előítéleteihez, indulataihoz, téveszméihez és önnön csalhatatlanságába vetett hitéhez. Akadályai ezek az Isten hozzánk hajló szeretetének elfogadásának. A hívő ember pedig Isten szeretetét jeleníti meg, hozza a világba, amint azt a múlt vasárnapi igéből megérthettük. Ebbe a szeretetbe hívogat, Jézus követésére, megbékélésre Istennel és embertársakkal. A világ azonban nem akar békülni. Ellenséget lát egyik ember a másikban, akár megölni is képes. Krisztus tanítványaiként mi nyilván nem járhatunk ezen az úton, nem csatlakozunk semmilyen falkához, semmilyen jogcímen. Ez persze bosszantó, politikailag inkorrekt, sőt vallási szempontból is elfogadhatatlan, mert ugyebár mindenkinek tartoznia kell valahova a világ szerint, sőt egyházi vezetők szerint is. Az, hogy mi Krisztushoz tartozunk, hozzá igazodunk szabadságban és senki máshoz, felkorbácsolja az indulatokat ellenünk. Ez minden történelmi korban így volt és így is lesz, amíg világ a világ. “Ne csodálkozzatok!” – Ez azt jelenti, hogy vegyük tudomásul, hogy amikor Urunk nevében beszélünk, járunk el, foglalunk állást, szeretetet és megértést tanusítunk személyválogatás nélkül, akkor úgy leszünk, mint bárányok a farkasok között. Elől is meg hátul is ellenség, jobbról is, meg balról is. De mi nem harcolni akarunk, hanem Jézustól tanult módon szeretni. Erre vagyunk elhívva, elküldve. Ne is gondoljuk, hogy csak ellenséggel vagyunk kürülvéve! Ellenkezőleg. Bátran valljuk a zsoltárossal: Uram! Minden oldalról körülfogtál engem, fölöttem tartod kezedet. (Zsolt 139,5.)

Szeretni – de hogyan?

„Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk él, és szeretete bennünk testet ölt. 1Jn 4,12.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Istenről gondolkodni vagy beszélni, lényét szavakba önteni lehetetlen. Csak próbálkozunk elmondani róla valamit, de erőtlenek a szavak. Általunk tapasztalt dolgokhoz hasonlítjuk őt. Azt mondjuk Atyai szeretet, fiúi engedelmesség, életformáló spiritualitás, szellem. Atya Fiú Szent Lélek. Mindenek teremtője, éltetője. Emberközelbe lépő Krisztusi irgalom, megérinthető, megszólítható, segítségül hívható Név. Egy darabka mennyország bennünk, ha Lelke betölt gyógyító erővel, vigasztalással, hittel, békével. Bármit sejtünk vagy mondunk Istenről, az mindig csak töredékes, hiányos. Nem találunk olyan szavakat, melyek őt leírhatnák, mert emberi elme be nem fogadhatja azt, akiből minden kiárad, aki által minden létezik és aki minden létezőnek célt és értelmet ad. Ezért jó, hogyha Istent nem megérteni akarjuk, hanem szeretni, csodálni és ragyogásában élni. Valami gyermeki egyszerűséggel csak örülni neki, vele. Megnyugodni abban, hogy mindent jól cselekszik. Nem vakhit ez, hanem bizalom. Bízni Istenben pedig helyes és igazságos. Egyedül ez méltó hozzá. Az ő lényével akkor találkozunk, ha elhallgat a folyton fecsegő, hiú emberi értelem és ha szétfoszlik az érzelmek kápráztató délibábja. Sem a ráció, sem a misztika nem vezet Istenhez. Mi, vele szemben, mindig az elfogadás és megajándékozottság állapotában vagyunk.

„Milyen nagy Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának mélysége! Mennyire megfoghatatlanok az ő ítéletei, és kifürkészhetetlenek az ő útjai! Mert ki ismerte az Úr gondolatát? Ki lett volna tanácsadója? Ki adott neki bármit, hogy azzal tartozna? Mert minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké! Ámen. Róma 11, 33-36.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Erről a próféták mind bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatát veszi az ő neve által mindenki, aki hisz őbenne. Mikor még szólta Péter ezeket az igéket, leszállt a Szent Lélek mindazokra, akik hallgatták a beszédét. Apost 10,43.44. (Konfirmáció)

„És megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot, hogy ő (Jézus) az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Az evangéliumok és az apostoli levelek tele vannak Jézus mondásaival. Honnan tudták a tanítványok, hogy mit mondott? Talán emlékezetből írták le? Semmiképpen. Az emlékezet nem megbízható. Három év távlatában el is felejthettek sok mindent, vagy ha emlékeztek is, nem adhatták volna pontosan vissza Jézus szavait. Nyilván nem jegyzeteltek menet közben. Kérdésünkre igénkben van a felelet: „A Szent Lélek eszetekbe juttatja mindazokat.” Így lesz utóbb a mindennapokban használatos és értelmezett Jézus tanítása. Csoda ez, aminek folytán kezünkben tarthatjuk a Szentírást és Jézus szava élő és életformáló erővé lesz számunkra is.

„Ama vigasztaló pedig a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam nektek. Békességet hagyok nektek; az én békességemet adom nektek: nem úgy adom én nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Jn 14,26-27.” → A teljes bejegyzés megtekintése

A világ minden ízében és benne az ember is törvényszerűségek szerint működik. A törvényszerűségek istentől előre elrendelt dolgok. Íratlan törvényekből állnak, amikhez az ember alkalmazkodhat, vagy áthághatja őket. A törvényszegésnek azonban következménye van. Az emberi törvények megszegése esetenként büntetést von maga után, Isten törvényének semmibevétele azonban mindig. Olyan egyszerű ez, mint a gravitáció. Ha a magasból leesik valami, egyre gyorsulva csapódik a földbe. A fizika törvényeit komolyan vesszük, mert az életünk függhet tőle. Ugyanakkor Isten törvényeit nem vesszük komolyan, pedig azok szilárdabbak a fizika törvényeinél.

„Ímé, eljönnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Törvényemet bensejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be. (Jer 31,31.33.)” → A teljes bejegyzés megtekintése

Máté 5,44.

Az Isten képmására teremtett ember rendelkezik egy képességgel, ami meghatározó az egész életre és a világra nézve. Ez a beszéd. A beszéddel kifejezhetjük érzelmeinket, gondolatainkat, vagy éppenséggel leplezhetjük azokat. A beszéddel formálhatjuk azokat, akik hallgatják. Folyamatokat indíthatunk el,amelyek sokak életére lehetnek hatással. A nagy változásokat a világban nagy szónoki képességgel bíróemberek indították el. A beszéd jó és rossz indulatokat egyaránt felgerjeszthet. „Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló. A nyelv kicsiny tag de nagy dolgokra képes. Íme csekély tűz mily nagy erdőt felgyújt! A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását.” (Jk 1,26. 3,5-6.) Nem mindegy tehát, hogy mi hangzik el a nyilvánosság előtt vagy éppen négy szem közt. A kimondott szó teremtő erő. Létrehoz valamit. Valami szellemit. Döbbenten hallgatom a mai közbeszédet, beszédet. Mit tükröz? Mit hoz elő a beszélőből és a hallgatóságból? Amivel telve a szív azt szólja a száj. (Lk 6, 45.) Mivel van tele? Harag, megvetés,gyűlölet, elégedetlenség, hazugság: mind elférnek benne. Az iskolás fiataloknak egymás között minden harmadik szava káromkodás. Kitől tanulták? Démoni erőket mozgósítanak vele.

Jézus a szívünket célozza meg, amikor szól. Szavára a kemény, sötét szív is összetörhet, megvilágosodhat,hazugság helyett az igazsághoz fordulhat. A megváltozott, megújult szívből kiürül a szenny: megtelik Isten dicséretével, Jézus nevével és az igével. Ha ezek csendülnek fel az ajkunkon, akkor ez nem okoz sérelmet, bajt, éppen ellenkezőleg. Megnyugvást, békét és jóakaratot munkál. A megtért ember imádkozik. A beszéd képességét különleges irányba fordítja: Isten felé. Mert számára Isten megszólíthatóvá válik. Ez a legjobb és legfontosabb beszéd: az imádság. Tehetünk erőfeszítést azért, hogy valakire hatással legyenek a szavaink, de jobb, ha imádkozunk érte. Jézus meglehetősen szűkszavú volt,de egész lénye egyetlen imádság volt az emberekért. Közbenjárónk ő Isten előtt. „De én imádkoztam érted…” – mondja Péternek.

Te kiért imádkozol? Miért imádkozol? Imádkozol-e egyáltalán? Jóra használod-e az Istentől kapott képességedet, a beszédet? Használod-e fegyverként másokért és nem mások ellen? A mai közbeszéd másokra szegezett fegyver. Az imádság másokért forgatott fegyver. Tanítani is csak imádkozva lehet.Jézus azt mondja, hogy ellenségeinket és rosszakaróinkat nem szavakkal, hanem értük mondott imádsággal győzhetjük le/meg.