Szerző: csepel

Ebben a történetben nem pusztán háláról vagy hálátlanságról van szó, hanem a felismerésről, a megvilágosodásról. Az egy visszatérő azt ismerte fel, hogy Jézusban Istennel találkozott. Azért is borul le előtte. Az emberek gyakran a legnyilvánvalóbb dolgokból sem vonnak le helyes következtetést. Nevezhetjük ezt butaságnak, szűklátókörűségnek, felületességnek vagy szellemi lustaságnak, de mindezeknél a dolognak mélyebb oka van. Figyelemelterelés. Talán nem is kell megnevezni, hogy ki a tettes, de az egyértelműség kedvéért mondjuk ki, hogy a nagy megtévesztő, a sátán. Mestere a figyelemelterelésnek. Célja, hogy az ember ne jusson helyes következtetésre és ne vonja le a konzekvenciát, ne forduljon a megfelelő irányba, ne tegyen ennek megfelelően logikus lépéseket. A gyógyult emberek gondolatai megrekedtek a gyógyulásnál. Nem jutottak felismerésre, mert megelégedtek azzal, hogy megkönnyebbültek. Lekerült egy nagy testi-lelki teher a vállukról. Nem kellett többé szembenézniük a rövidesen bekövetkező, biztos halállal és nem kellett szenvedniük a társadalomból való kirekesztettségtől, megvetéstől. A leprát Isten büntetésének tartották akkoriban. Aki ilyen beteg – mondták – az bizonyára rászolgált az ítéletre.

„Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra esett Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? És ezt mondta az Úr: Feltámadván menj el, a hited megmentett téged. Lk 17,11-19.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Már a korai keresztyénségben Jézusra vonatkoztatták az írásmagyarázók az irgalmas samaritánus példázatát. A földön fekvő, kirabolt, összevert ember, a bűnnek kiszolgáltatott, haldokló, mi vagyunk, akin a hagyományos vallás képviselői nem segíthetnek. A rajta megkönyörülő samariai pedig Jézus, aki megkönyörül rajtunk, bekötözi sebeinket és új élet lehetőségét adja nekünk.

„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Egy arra utazó samáriai pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta, odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Lk 10, 30-35.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Két helyet találunk a Bibliában ahol Isten dicsősége megjelenik az emberen. Az egyik a teremtéskor, amikor azt olvassuk, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert. Az eredeti szó nem képmást jelent, hanem amolyan lenyomatot, mint a pecsétgyűrűn. Az ember a teremtett világban Isten lenyomata volt, aki – mint tudjuk – SZERETET. Ez a képmás, lenyomat tört össze a bűneset miatt. A másik ilyen igehely Mózeshez kapcsolódik, aki találkozott Istennel a törvény kőtábláinak elkészítésekor a Sínai hegyen és amikor lejött a hegyről arca úgy ragyogott, hogy Izrael fiai nem mertek ránézni. Ezért leplet kellett arca elé tennie. Erre a lepelre Jézus megváltó halála és feltámadása óta nincs szükség. A bűn, ami miatt az ember nem tekinthet leplezetlen arccal Istenre elvétetett. Ezt a csodát élték át azok, akik megtértek, akik újonnan születtek, Krisztusban kegyelem alá kerültek, kereszténnyé lettek.

„Mi mind szemlélői vagyunk az Úr ragyogásának úgy, hogy nem takarjuk el arcunkat előle, metamorfózison át ugyanazzá a képmássá alakulunk (mint a teremtéskor) az Úr Szellemétől, dicsőségéből dicsőségünkre. 2Kor 3, 18. (saját fordítás)” → A teljes bejegyzés megtekintése

A Krisztus-hit nem valaminek az elhívéséből fakadt, hanem valakinek a megtapasztalásából. Arról győződtek meg a tanítványok, és mások is sokan, hogy Ő feltámadt. Megjelent köztük, beszélt velük. Ez a cáfolhatatlan bizonyíték kényszerítette aztán az első keresztényeket arra, hogy akár a mártíromságig ragaszkodjanak Hozzá. Az ember csak azért tud kiállni, amiről meg van győződve. Előfordul, hogy azért sem, mert félelme erősebb a retorziótól. Ez esetben azonban a feltámadott Krisztus olyan mély benyomást tett rájuk, hogy az életüket sem sajnálták, csak tanúságot tehessenek Róla. Pál azt mondja, hogy ő olyan volt, mint az elvetélt magzat. Életképtelen. Hit-képtelen. Ám amikor Krisztus neki is megjelent, akkor azzal nem lehetett vitatkozni. Személyesen élte át a Feltámadottal való találkozást. Ebből lett a pálfordulás, a megtérés, és utóbb az odaadó szolgálat.

„Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. 1Kor 15, 4-8.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Nyomasztó gondolat, hogy mögöttünk van az az óra, amikor még jóra fordulhattak volna a dolgok. Így van ma az egész emberiség.

„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bár felismerted volna ezen a napon a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Lk 19, 41.” → A teljes bejegyzés megtekintése

A csomagoláson sok múlik. Erre nagyon figyelnek a marketingesek. A silány árut is jól el lehet adni, ha sokat ígér a doboz, amibe teszik. Ez igaz a szellemi „termékekre” is, mint amilyen a beszéd. Lehet olyan ügyesen forgatni a szót, hogy a hallgatóság elhisz mindent. Lehet a gúnyt, rosszindulatot, megtévesztést, cinizmust úgy finomhangolni, mintha épp az ellenkezője volna. Épp ez a probléma az egyházi emberek megszólalásaival is. Vagy semmit mondóak – ugyanazt a lemezt járatják unalomig, egy dallamra, csak más szóhasználattal – vagy teológiai köntösbe bujtatják az álnokságot, kétértelműséget. Mindezt persze hihetetlen önbizalommal. Hiszen ez is hozzá tartozik a hamis prófétasághoz: „Én mondom jól, én értem helyesen, nekem van igazam, nekem higgyetek, engem kövessetek!” A közélet, egyház és politika egyaránt súlyosan fertőzött, és fertőző. Különösen veszélyes, hogy a „hamis próféták” nem elszigetelten fejtik ki a tevékenységüket, hanem rajongóik táborában. Olyan emberi környezetben, ahol nincs kritikai gondolkodás, nincs helye korrekciónak, a hibákra való rámutatásnak, hanem csak bólogatás és negédes imádat. Kellő intelligenciával rendelkező emberek elsajátíthatják és el is sajátítják azt a mesterséget, hogy úgy beszéljenek, ahogy az embereknek tetszik. „Azok a világból valók; azért a világ szerint beszélnek, és a világ hallgat rájuk.” 1Jn 4,5.

„Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik báránybőrbe bújva jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Máté 7,15.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Hajlok arra, amire több igemagyarázó is, hogy Jézusnak ez a csodája nem a kenyerekkel, hanem az emberekkel történt. Amikor ugyanis látták, hogy a tanítványok és Jézus nem a saját éhségét csillapítja, hanem odateszi mások elé amije van, akkor mindenki késztetést érzett a megosztásra. Mindenki elővette, amit magával hozott és mindnájan ettek és jóllaktak, mert akinek nem volt, azzal is megosztoztak, annak is adtak. Csoda-e valójában ez? Én úgy gondolom igen. Sajnos csodaszámba megy, hogy az ember megossza embertársával, amije van. Legyen bár ez pénz, tudás, lakhatás, ennivaló. A világ nem osztozik. Hiába dobják ki Európában tonnaszámra az ennivalót, amit nem tudnak eladni, Afrikában vagy Ázsiában éhen halnak az emberek. Nem osztozunk. Talán már gyermekkorban kialakul az a tudat, hogy ami az enyém, abból nem adok a másiknak. Mennyire más lehetne ennek a mi magyar népünknek is az élete, ha azok, akik százmilliárdokat halmoztak fel maguknak, osztoznának ezen olyan emberekkel, akik tisztességes munka mellett is küzdenek a megélhetésért. Az volna a csoda.

„Azokban a napokban, amikor ismét nagy sokaság vette körül, és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: Szánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; 3ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött. Tanítványai így feleltek: Hogyan tudná bárki is ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában? Megkérdezte tőlük: Hány kenyeretek van? Ők ezt válaszolták: Hét. Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre, azután vette a hét kenyeret, hálát adott, megtörte, és tanítványainak adta, hogy tegyék eléjük. Ők pedig a sokaság elé tették. Volt néhány kis haluk is, és miután áldást mondott, szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Ettek és jóllaktak, azután összeszedték a maradék darabokat hét kosárral, pedig mintegy négyezren voltak. Ezek után elbocsátotta őket, és azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt elment Dalmanuta vidékére. Mk 8,1-10.” → A teljes bejegyzés megtekintése

A keresztség – ha csak emberi szertartás volna – nem érne semmit. Attól, hogy valakit leöntenek vízzel, vagy akár alámerítkezik még semmi sem változna. A keresztség azonban Isten szabadító cselekedete. Honnan szabadít? Lényegében önmagunk fogságából. Lelkünk árnyékaitól. A félelemtől: ne féljünk az ismeretlen-ismerős Istentől, mert Krisztus tesvérei lettünk, és ő mennyei jó Atyánk, aki mindig mellettünk áll, értünk él, soha nem fordul ellenünk. Ránk tekint és azt mondja: Ez az én szeretett fiam, lányom, akiben gyönyörködöm. Akit szeretünk, abban gyönyörködünk. A gyermekünkben, a kedvesünkben. Mindig szépnek látjuk. Megszabadít a haragtól, ami csak elégedetlenség. Engedjük el. Az agressziótól, ami csak megoldás keresés, de rossz eszközökkel. A kétségtől, ami csak gőg, okoskodás. A hazugságtól, ami mindig felelősség áthárítás. Nem kell áthárítani, őszintének kell lenni. Isten megbocsátott, megváltott. Ezek csak árnyak, amik meghaltak Krisztussal, akivel eggyé lettünk a keresztségben. Minden olyan belső késztetés, ami megtöri a szeretet közösséget Istennel és embertársainkkal elmúlt. Nincs többé. Vegyük ezt komolyan. A keresztség helyreállítja a teremtés eredeti rendjét, ami az egység volt. Új teremtés személyre szabottan. Isteni beavatkozás, ami az emberi természet megváltozását eredményezi. Helyreállítás. Hol a helyünk? Isten előtt. Megtért, hibáinkat belátó és tőle bocsánatot kapott gyermekeiként. Embertársunk mellett. Testvérként, együttérző, ha kell önfeláldozó szeretettel. Ez az előtt és mellett az új élet. Erre ösztönöz és kötelez a keresztség. Ösztönöz a Szent Szellem által. Kötelez, mert Isten alkalmassá tett minket. Nincs kifogás. Így szól: Aki pedig meghátrál, abban nem gyönyörködik az én lelkem. Zsid 11,38. Egykor Isten kihozta a zsidókat a babiloni fogságból. Hatalommal parancsolt fogvatartóiknak, hogy engedjék el őket. Ehhez hasonlóan parancsol bűnnek, halálnak, Sátánnak. Engedd el! A zsidóknak Isten készített utat hazafelé. Nekünk is ő készített. Jézus mondja: Én vagyok az út. Elkészített út. Csak naponként járnunk kell rajta hittel. Mint akik megszabadultunk. Sem saját természetünk romlottsága, sem a világban megmutatkozó kísértés nem kell, hogy befolyásoljon. Igaz ránk az ézsaiási ige: “Ne félj, mert megváltottalak, név szerint ismerlek, enyém vagy. “ Ézs 43,1. Kiegészül ez az apostoli szóval: A ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma,amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok. 1Kor 6,19. Éljünk keresztségünkkel, annak erejével embertársaink javára és Isten dicsőségére!

„Akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg. Eltemettettünk azért vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk. Rm 6, 3-4.” → A teljes bejegyzés megtekintése

75 éves korában az ember már nem tervez hosszú távon. Nem akarja újrakezdeni az életét egy teljesen idegen környezetben, nem akar több száz kilométert vándorolni, családdal, jószágokkal, gyalogszerrel. Mi késztette Ábrámot, ahogy később nevezte Isten, Ábrahámot, hogy ilyen vállalkozásba fogjon? Nem az elszántság, nem a bátorság, nem a meggazdagodás reménye. Nem is a törzs, a család jövője, hiszen nem volt gyermeke. Akkor mi? Az, hogy Isten döntésre hívta. Az őt megszólító Isten hozta nem kis zavarba őt. Egyszer csak meghallotta. Ez a pillanat sorsfordító volt Ábrahám életében. Dönthetett volna úgy, hogy nem indul el? Talán igen. Mondhatta volna, hogy csak képzelődött, hogy egy ilyen út teljesen észszerűtlen. Mondhatta volna, hogy neki már késő, túl öreg az egészhez. Ő azonban nem tanácskozott testtel és vérrel – hogy egy újszövetségi igével fejezzük ki – hanem egyszerűen engedelmeskedett. Nem próbálta megmagyarázni a környezetének. Alighanem sokan lebeszélték volna. Csak összekészült és elindult, nem volt tekintettel másra, csak Isten ígéreteire. Mondhatni, korához képest meglepően rugalmas volt, nyitott az Isten által felkínált jövő felé. Elgondolkodtató ez. Mi mikor mondjuk azt, hogy már nincs előttem semmi? Meddig vagyunk képesek a változásra, változtatásra? Néhai édesanyám mondta: Fiam! Mindig valami jót várunk. Ábrahámi korban volt. Csodálatos dolog, ha meghalljuk a minket megszólító Isten szavát! Amikor nem a kényszerítő körülmények, nem a saját elképzelések, nem az idő sürgető múlása, hanem Isten szava hoz döntési helyzetbe. Amikor Jézus elhívta tanítványait, akkor is valami hasonló ment végbe bennük. Mire hív Isten? Mivel akar megtölteni? Felfokozott reménnyel. Ezt pedig Jézus Krisztusban adja nekünk. Olyan erővel, hogy túlcsorduló örömmel tudjuk mondani: Megyek! Indulok! Hová? A következő napba, a következő szolgálatba, mindig, amit megmutat és végül, amikor eljön az elköltözésünk ideje, akkor is bátran mondjuk: Megyek már ó Uram, megyek feléd, hozzád. A mi „Kánaánunk” a Jézustól kapott örök élet. Ha valamikor meghallottuk Isten szavát és afelé indultunk el, bizonyosan célba érünk. Ábrahám áldott volt és általa minden nemzetség a földön áldást kapott. Az ígéret Jézusban teljesedett be. Vele a mi utunk is lehet az áldás útja akárhány évesek vagyunk, akármi van mögöttünk, de Jézus előttünk.

„Abrám hetvenöt éves volt, amikor kijött Háránból. 1Móz 12,4.” → A teljes bejegyzés megtekintése

Bibliát nem olvasó emberek is ismerik József és testvérei történetét. Jákob fiai csúnyán elbánnak kisebb testvérükkel, mivel irigykednek rá. Eladják rabszolgának Egyiptomba, ahol azonban Isten fényes jövőt készít neki. Mind az ország, mind családja életében ő lesz a túlélés záloga. József nem egyszerűen megbocsát testvéreinek, hanem meglátja életében Isten kezét, akinek terve volt vele. Minden szenvedése távlatosan megmaradásukat szolgálta. József szerette Istent. És akik Istent szeretik minden javukra van/lesz. (Róma 8,29.) József tehát nem a megbocsátó ember példája, hanem olyan emberé, aki belesimul Isten tervébe, aki által Isten megmentővé lesz. József Jézus előképe az Ótestamentumban. Jézus is szenved testvéreitől/testvéreiért – értünk. Az emberektől kapott megaláztatást és a halált sem személyes sorstragédiának fogja fel, hanem Isten terve részének. Egy percig sem sajnálja/sajnáltatja magát. Inkább Jeruzsálemet, inkább az őt kivégzőket szánja és imádkozik értük. József felemeltetése, hogy a fáraó egész népe urává teszi. Jézus fölemeltetése a feltámadás és mennybemenetel – ő mennyen és földön lesz Úr. Igénk József ígérete, amit testvéreinek tesz. Életet, hosszú távú biztonságot, védelmet, életteret ad nekik. Jövőt, amiről nem is álmodhattak. Túlcsorduló szeretet ez. Jézus hasonlóan! Mindenkit meghív országába. Új, örök élet távlatát nyitja meg előttünk, akik olyan sokféleképpen tudjuk őt bántani. Ahogy a gyónó imádságban eldadogjuk: gondolattal, szóval, cselekedettel. És mit kapunk cserébe? Hűséget, vigasztalást, szívünket ismerő megértést és elfogadást. József testvérei egyáltalán nem szolgáltak rá a jóra, sőt! Mi hozzájuk hasonlóan. Felfoghatatlan volt számukra, ami történt. Számunkra is felfoghatatlan Isten szeretetének csodája: Jézus. Tart ez a csoda, amíg világ a világ, amíg ember él a földön. A testvéreknek egykor el kellett fogadniuk József jóakaratát. Nem mehettek vissza Kánaánba, nem kérdőjelezhették meg József szavát. El kellett fogadniuk, amit kaptak. Jézussal kapcsolódva ez nekünk is kihívás. Lemondani büszkeségünkről, elfogadni a megváltást, Jézust urunknak ismerni és mindent tőle várni, tudva, hogy nélküle csak nyomorúság és pusztulás vár ránk. Vele azonban áldottak leszünk és áldottak lesznek utódaink is. Ádámnak azt mondta Isten: Átkozott lesz a föld miattad. Ez beteljesült. Jézus azt mondja: Aki hisz énbennem, nem kerül krízisbe – az eredeti szöveg így fogalmaz. Akkor hát miért élünk tovább abban, ha választhatunk? Szorongató kérdése ez az egyes embernek, és az emberiségnek.

„József így szólt hozzájuk: Most hát ne féljetek, eltartalak én benneteket és gyermekeiteket! Így vigasztalta őket, és szívhez szólóan beszélt velük. 1Móz 50,21.” → A teljes bejegyzés megtekintése