Szerző: csepel

Hogy kell ezt érteni?

A pásztor képe átjárja az ókori kelet képzeletvilágát. A fáraók kezében is pásztorbot volt, mintegy jelképezve, hogy az uralkodó népének pásztora. Izrael is nomád pásztornép volt egykor. Ahogy a pásztor gondot viselt a nyájra, úgy tekintettek Istenre mint a nép gondviselőjére. A zsidók országában ha egy vallási vezető, vagy az uralkodó elhanyagolta kötelességét, és a népet a maga hasznára kizsigerelte, akkor rossz pásztornak tekintették. Erről beszél Ezékiel próféta is kemény szavakkal. Megjövendöli, hogy eljön majd az Úr és ő jó pásztora lesz népének. Ennek a próféciának beteljesítője Jézus. Ki is jelenti: Én vagyok a jó pásztor. A történelem során mindig volt félreértés ezzel kapcsolatban. A különböző rendű, rangú vallási vezetők előszeretettel tekintették magukat pásztornak. A római egyház vezetői is díszes pásztorbotot hordanak. Ez többnyire aranyozott, drága holmi. Az újprotestáns karizmatikus vezetők is pásztornak hívatják magukat. Ez viszont olyan, mintha elvitatnák Jézustól az ő méltóságát. Igazából csak egy jó pásztor van. Az, aki életét adja, adta a juhokért. A pásztor mérhetetlenül többet ér a juhnál. Mint ahogy egy ember élete is értékesebb egy állaténál. Jézus azonban nem tekintette magát értékesebbnek bárkinél. Életét akár egyetlen emberért is odaadta volna. Mint ahogy valljuk és hisszük, hogy az ő áldozata egészen személyes, ránk is egyen-egyenként vonatkozik. Jézus pásztorsága nem külsőségekben nyilvánul meg. Nem hatalmaskodás az emberek fölött. Akik ismerik a hangját, azok önként követik őt, mert bíznak benne. Ő pedig mindenkori gondoskodást, az ellenségtől (Sátántól) védelmet, a nyugalomba való biztos megérkezést (örök életet az új teremtésben) adja cserébe. Eszünkbe juthatnak a 23. zsoltár szavai: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Igazából nincs is szükségünk más pásztorra, csak Jézusra. Egyedül tőle várjunk jót! Sokan fordultak el a keresztyénségtől, mert embereket bálványoztak. Ne bízzunk önjelölt pásztorokban, mert az mindig csalódáshoz és kiábrándultsághoz vezet. Csak az marad meg a hitben, aki az egyetlen jó pásztorra hallgat. Mi az egyház? – teszi fel a kérdést Luther. „A báránykák, akik hallgatnak pásztoruk hangjára és követik őt.” Jézus mondja: Én ismerem az enyéimet és az enyéim ismernek engem. Idegenre pedig nem hallgatnak. Ismered-e a Jó Pásztor hangját? Annyi ámítás van a világban. Zárd be a füledet mindarra, hogy csak az igazi Pásztor hangjára figyelhess!

Ha elfárad az ember, azt ki tudja pihenni. Ha megfárad, akkor újra tudja kezdeni. Ha belefárad valamibe, akkor kell olyan társ, aki bátorítja: Mégiscsak van értelme küzdeni! Ilyen társunk nekünk az Úr. Az Örökkévaló, aki olyan kézzelfoghatóan jelent meg Jézus személyében. Izráel életében is volt megfáradás, az apostolok életében is, a mi életünkben is. Húsvét után mindjárt egy ilyen nagy megfáradás mutatkozik. Mintha a csoda olyan mélyen megrázná a lelket, hogy láttán mindenki eltanácstalanodik, kételkedni kezd. Tamás hiányolja a bizonyítékot, Péter pedig így szól: Visszamegyek halászni. Jézus nem számonkérően, henem bátorítóan közeledik hozzájuk. Tamásnak megmutatja a sebeit, Pétert pedig megkeresi újra a Genezáret tavánál. A tapintat, megértés, szelíd, de határozott biztatás sugárzik Isten tetteiből. A ézsaiási ige is ezt az Istent festi Izráel elé. Leírása idején a nép a Babiloni fogságban él. Talán sokan úgy gondolkodnak: Isten is elfelejtkezett rólunk, nincs aki törődjön velünk, segítsen rajtunk. Akkor mondja nekik az Úr, hogy bár elfogyott az erejük, de ő majd erőt ad, mindahhoz, ami rájuk vár. Valóban eltörpül az ember az Isten hatalma láttán. Mit tehetnék én? Az apostolok is így érezhették magukat. A feltámadással lezárult valami. Jézus győzött. Milyen szerepük lehet még ezután? Eddig sem jeleskedtek bátorságból, hűségből, bizalomból és reménységből. Mindeközben azonban sokat tanultak. A legfontosabb az volt, hogy feltétel nélkül bízhatnak az Úr szavában. Igaz, saját erejük elégtelen volt, de van kibe vetniük reménységüket. Abba, aki mindig mellettük áll. Most már ezt a leckét kell tanulniuk napról napra. Mi is így léphetünk Húsvét fényébe. Bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten nem tétlen. Jézus kezét fogva nézhetünk körül a világban, remélhetjük a saját boldogulásunkat és kaphatunk erőt mindenhez. Nem felejtett el, hűsége napról napra megújul rajtunk, megújít minket.

Mi az, hogy „kellett”? Ezt szeretnénk ma jobban megérteni.

Mi az, hogy „kellett”? Ezt szeretnénk ma jobban megérteni.

Vannak gondolatok, vannak kérdések, de mindezek mögött ott rejtőzik egy megérzés, a hit ösztönző ereje, amit az ember nem is tud megmagyarázni. A Jézus sírjához siető asszonyok ennek a mélyen bennük lévő, mozgásba lendítő erőnek engednek, amiről talán nem is tudják, hogy Isten sugallata. Csak indulnak, mennek a hét első napjának hajnalán a sírhoz. Megfogalmazatlan bizonyosság bennük, hogy menni kell. Amit megfogalmaznak, szavakba is öntenek, az a kérdés: Kicsoda hengeríti el nekünk a követ? Mindig van a hitnek egy ilyen feszültsége. Még nem látom, hogy mi lesz a vége, de megyek, mert mennem kell. Így szólaltak meg egykor a próféták. Nem látták, sokszor nem remélték szavuk hatásosságát, de szóltak, mert szólniuk kellett. Így megy Izsák Ábrahám mellett a Mória hegyére. Kérdezi, hogy hol van az áldozatra való bárány? Nem látja, nem kap kielégítő választ, de megy tovább, mert mennie kell. Így az asszonyok is. Még nem látják a megoldást, de vonzza őket valami megmagyarázhatatlanul, és ők engednek a vonzásnak. Lehet, hogy ilyen intuitív viselkedésre jobbára nők képesek. Azért ők mennek. Jézus, Lázár sírjánál mondja Mártának: Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét! Történetünkben az asszonyok hitének jutalma az elhengerített kő, és mindaz, amit jelent.

Mit jelentenek ezek a különös szavak és hogyan kapcsolódnak Nagypéntekhez? Mit jelent test szerint ismerni és hogyan lehet másként?

Egy felszólítással kezdődik az ige: Az az indulat legyen bennetek! Milyen indulat?

Egyetlen dolog tart alázatban: esendőségünk. Ez nem opció, hanem hétköznapi valóság. Ahogy az énekben is van: Színed előtt minden nap elesem. Úgy tűnik, hogy ez tart térden. Legalábbis ez a térdrehullás hiteles. A keresztyén élet ellentmondásossága, hogy ha legyőzöm a kísértést, mindjárt el is bizakodom. Egy hajszálnyival méltóbbnak tartom magam arra, hogy Jézus tanítványának, követőjének, Isten gyermekének valljam magam. Egy hajszálnyival, de az éppen elég arra, hogy különbnek tartsam magam másoknál és éppen ez által leszek méltatlan a kegyelemre. Mert a kegyelem csak bűnösöké lehet. A szüntelen elesés tart kegyelmi állapotban. Semmi más.