Ebben a történetben nem pusztán háláról vagy hálátlanságról van szó, hanem a felismerésről, a megvilágosodásról. Az egy visszatérő azt ismerte fel, hogy Jézusban Istennel találkozott. Azért is borul le előtte. Az emberek gyakran a legnyilvánvalóbb dolgokból sem vonnak le helyes következtetést. Nevezhetjük ezt butaságnak, szűklátókörűségnek, felületességnek vagy szellemi lustaságnak, de mindezeknél a dolognak mélyebb oka van. Figyelemelterelés. Talán nem is kell megnevezni, hogy ki a tettes, de az egyértelműség kedvéért mondjuk ki, hogy a nagy megtévesztő, a sátán. Mestere a figyelemelterelésnek. Célja, hogy az ember ne jusson helyes következtetésre és ne vonja le a konzekvenciát, ne forduljon a megfelelő irányba, ne tegyen ennek megfelelően logikus lépéseket. A gyógyult emberek gondolatai megrekedtek a gyógyulásnál. Nem jutottak felismerésre, mert megelégedtek azzal, hogy megkönnyebbültek. Lekerült egy nagy testi-lelki teher a vállukról. Nem kellett többé szembenézniük a rövidesen bekövetkező, biztos halállal és nem kellett szenvedniük a társadalomból való kirekesztettségtől, megvetéstől. A leprát Isten büntetésének tartották akkoriban. Aki ilyen beteg – mondták – az bizonyára rászolgált az ítéletre.
A leprásokat kitiltották a gyülekezetből is, azaz kitaszították őket az Istennel való közösségből. Azért is küldi Jézus őket a papokhoz, hogy ott igazolják: Helyreállt a közösségük Istennel és Izrael népével. Egy lépéssel azonban tovább kellett volna gondolniuk a történteket. Fel kellett volna tenniük a kérdést, hogy ki volt az, aki őket meggyógyította? Kinek volt, lehetett hatalma, szeretete arra, hogy helyreállítsa a kapcsolatot? Logikus lett volna, hogy Isten tette. Erre a felismerésre azonban nem jutnak el. Így, bár testileg meggyógyultak, a lelkük mégis odalett. Ebből is látszik, hogy a csoda, hit nélkül, nem lesz igazi csodává. Mert az igazi csoda, hogy Jézus által más életre támadunk, újjászületünk. Ezért is hagytam fordításként a szövegben a “feltámadván” szót, ami egyébként egyezik az eredeti görög kifejezéssel.
Életünk bármilyen eseménye – jó vagy rossz – önmagában nem visz közelebb Istenhez, nem is távolít tőle. Ha nem jutunk a hit felismerésére, akkor mindenképp célt tévesztünk. Ezért van az, hogy sok ember csak ideiglenes hívő. Van egy keresztelő, konfirmáció, esetleg egy koporsó mellé állás, de mindennek a hatása csak ideig-óráig tart. Lehetnek intő jelek vagy érhet nagy szerencse az életben, de ez nem vezet minket Istenhez. Hanem aki felismeri Istent Jézusban, az nem lesz feledékeny, mert odatalált a világ világosságához, az élet forrásához. Az arcra esett Jézus előtt, mint a történetbeli ember, és ujjong a szíve, mert rátalált Istenre.
