Nyomasztó gondolat, hogy mögöttünk van az az óra, amikor még jóra fordulhattak volna a dolgok. Így van ma az egész emberiség.
Az elszalasztott alkalom, a soha vissza nem térő lehetőség, az élet meghatározó fordulópontja.
Különös jelentősége van egyén és nép életében egyaránt. Egy háború tönkretehet egy nemzetet. A megbékélés elszalasztott lehetősége beláthatatlan következményekkel járhat ma is. Lásd Palesztina vagy Ukrajna! Jézus ismeri Jeruzsálamet, ismeri népét – a mindig ágaskodó, hirtelen haragú népet, amely kész nekimenni a nála százszorta erősebb ellenfélnek is. A népet, amely nem a megbékélés hanem a háború révén véli elérni céljait.
Nem csak a zsidó népre jellemző ez a gondolkodás. Minden népre jellemző. Minden emberre jellemző. Ha nem megy szép szóval, majd megy erővel. De nem megy. Ez az út a pusztítás útja, és pusztulásba vezet. Jézus tudja ezt, ezért siratja meg őket. Ezért sirat meg minket is. Sokan siratják Trianont. Okkal. Annak azonban nem a versaillesi béke, hanem az azt megelőző, a nemzetiségekkel 100 éven át tartó ellenségeskedés és a háború volt az oka.
Ma is háborúkból születnek tönkrement országok, népek. És apró, hétköznapi háborúkból a tönkrement életek.
Jézus sír a világ fölött, mert az ember szeme elől el van rejtve a békesség útja. Nem találja.
Amikor a zsidóság elutasította Jézust, akkor nem csak a földi békétől fosztotta meg magát, hanem a mennyeitől is. Az Istennel való békesség mindig szorosan összekapcsolódik az emberek közti békességgel. Ha egymásnak feszülnek emberek, akkor Isten ellen is mennek. És Istennel megbékélni csak akkor lehet, ha egymással is békét kötünk. Milyen alkalmatlan erre az ember. Népek, politikai vezetők, pártok és kormányok, egyházak és papok, vallások és filozófiák állnak szüntelen harcban egymással, a megbékélés leghalványabb szándéka nélkül. De háborúság van a családokban, a munkahelyeken vagy éppen a nyílt utcán.
Felismerni azt, ami békességünkre való, csak Jézus színe előtt lehet. A keresztfa alatt. Ott tud csak elhallgatni az amúgy mindenkit és mindent vádoló szív, ott csendesedik el a másikat eltiporni akaró harag. Ott, ahol az Isten Báránya (el)viseli a világ bűnét. De ki állna oda a világ felelős vezetői közül? Ki ismerné föl, ami békességére való? És magánéletünk fordulópontjain nincsen-e oly sok elmulasztott, vissza nem térő alkalom, amikor más irányt vehettek volna a dolgok? Csak éppen nem láttuk meg, mert Jézussal együtt szem elől vesztettük a békességre vezető utat is.
