Szíven ütött-e már ez a mondat? Általánosságban szeretünk beszélni a bűnről. Könnyen kiszalad a szánkon az ítélkezés akkor is, ha más hibáján tudunk törvényt ülni. Botrányos dolgoktól hangos a közélet. Nehezen viseljük azonban, ha valaki fejünkre olvassa a saját botlásunkat és jogosan marasztal el minket tetteinkért. Olyankor többnyire mentegetjük magunkat. Az is tudott, hogy minél magasabb helyet foglal el valaki a társadalmi ranglétrán annál érzékenyebb és elutasítóbb a kritikára. A bibliai Dávid király etekintetben kivétel. Amikor Nátán próféta mintegy a mellének szegezi a súlyos vádakat – emberölés, házasságtörés – akkor ő kész magába szállni és elismeri bűnösségét.
Miért tudja ezt megtenni? Királyként nyilván lesöpörhetné az asztalról a vádakat és kidobathatná a prófétát. Az készteti őt megalázkodásra, hogy magát nem csak emberek, hanem Isten előtt is felelősnek és számonkérhetőnek tartja. Ez az Isten előtti felelősség – istenfélelem – pedig meghatározó erővel formálja jellemét. Bűne ugyan nem marad következmények nélkül, de Isten megbocsát neki, mert szívében őszinte megbánás van.
Ha tükröt tart elénk az élet vagy egy másik ember, nekünk is módunk adódik arra, hogy belássuk, amit elhibáztunk. Nem könnyű ez, de ha Isten előtti felelősséggel éljük az életünket, akkor a bűnünk tagadhatatlan és nem is volna helyes tagadni. Kerülhetünk, kerülünk is olyan helyzetbe, mint Dávid. Amikor nekünk mondja valaki, vagy egy belső hang: “Te vagy az az ember!” Te rontottad el. Jó, ha ilyenkor van belátásunk elismerni és kimondani: Vétettem. Talán abban a kontextusban, amiben a tékozló fiú kimondja: Vétettem az ég ellen és teellened. Hiszen bűneinkkel egyaránt okozunk fájdalmat Istennek, akinek gondja van minden emberre, és jóvátehetetlen kárt embertársunknak. Bátorít az ige: Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz az Isten, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. (1 János 1,9) Máshol pedig: Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. (1 János 2,1) Mert nem az a keresztyén aki nem vétkezik, hanem aki képes belátni a vétkét. A magunk gyarlóságának beismerése pedig mindennél jobban ösztönöz a mások iránti szeretetre. Ez az igaz istenfélelem. A bűneinkre adott és elfogadott bocsánat megtartásunk és üdvösségünk egyetlen, de elengedhetetlen feltétele. Ez tanít alázatra az élet magaslatain és ad reményt mindenkor a mélységekben.
