Jézus alkalmasint azért tesz csodát, hogy megmutassa: Isten olyan hatalommal ruházta föl, hogy számára nincs lehetetlen. Szavára feltámad a halott, megtisztul a leprás, eltakarodnak a démonok, lecsendesül a vihar, megszaporodik a kenyér és szépen beúsznak a halak a hálókba. Világosan látni kell azonban, hogy a csodák nem cirkuszi mutatványok. Nem az emberek elkápráztatására valók. Nem is kampányfogások, amivel a messiás szaporítani akarja követőinek táborát. Minden egyes csodának van valami megjegyzendő üzenete, ami kellene, hogy bevésődjön a nézők emlékezetébe. Ez az üzenet aztán elkíséri őket a hétköznapokba és inspirációt ad a cselekvésre, amikor arra lesz szükség. Bátorságot ad, hogy olyan útra lépjenek, amire egyébként eszük ágában nem volna. Vállalkozzanak a lehetetlenre, mint akik tudják, hogy Istennek minden lehetséges. Nem feledhetjük, hogy amikor Jézus az Atyához ment megígérte tanítványainak: Felruháztattok mennyei erővel.
„Történt pedig, amikor Jézus a Genezáreti-tó mellett állt, hogy a tömeg özönlött hozzá Isten igéjét hallgatni. Látott a tó mellett két hajót állni; a halászok kiszálltak belőlük, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget. Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!” Simon ezt felelte neki: „Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.” És miután ezt megtették, a halaknak olyan nagy sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót úgy, hogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A nagy halfogás miatt ugyanis, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak; hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt. (Lk 5,1-11)” A teljes bejegyzés megtekintéseA vámosok és bűnösök is mindnyájan odamentek hozzá, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: „Ez bűnösökkel áll szóba és együtt eszik velük.” Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja? Amikor megtalálja, örömében vállára veszi, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat!Mondom nektek: éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben is egy megtérő bűnös miatt, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre. Lk 15, 1-7.
Értelmezhetnénk úgy ezt az igét, hogy Istennek személyesen gondja van az emberre és figyelemmel kíséri élete minden fordulatát. Mentő szeretetével beavatkozik, ha baj van. Jóra fordítja sorsát. Jézus azonban nem erről beszél. Isten kereső szeretete nem általánosságban gondviselést jelent, hanem célirányosan a bűnből való megváltást. A “bárány” nem az élet viszontagságai, megpróbáltatásai miatt elveszett, hanem a bűn miatt. Ezért is kapcsolódik a példázat ahhoz a sokak számára meghökkentő tényhez, hogy Jézus a bűnösökkel és vámszedőkkel ül egy asztalhoz. A keleti népeknél az asztalközösség a legközvetlenebb kapcsolatot jelentette. Miért vállal Jézus ilyen szoros közösséget azokkal, akiket az akkori vallásos emberek megvetettek és elkerültek? Isten szeretete megtérésre hívó szeretet. Ki akarja ragadni az embert a célt tévesztett életből. Az önsorsrontó és mások életét is megrontó örvénylésből. Isten minden egyes ember megtérését reméli. Senkiről nem mond le, hanem inkább – mint a példázatbeli pásztor – mindent megtesz azért, hogy senki el ne vesszen. Az egyes ember sorsát nem a földi élet, hanem az örökkévalóság távlatában szemléli. Az “elveszettség” az üdvösség, az örök élet elvesztésének, a kárhozatnak az állapota. Isten jogos haragját és ítéletét vetíti előre az ember jövőjét illetően. Ettől kell megmenteni. Kétségtelen, hogy sokkal inkább érzik ennek a fenyegetésnek a súlyát azok, akik látványosan elbuktak, és lelkiismeretükben, vagy az emberi társadalomban megbélyegzettek. Istenhez közeledni nem mernek, magukat arra méltatlannak tartják. Ilyenek voltak Jézus asztaltársai. Ő pedig tudatosan, ha úgy tetszik provokatívan közéjük ül, előttük jelenti ki, hogy Isten nem örül bárki vesztén. Ellenkezőleg, annak örül – és vele az angyalok – ha valaki megmenekül. Visszatér (megtér) abba a életközösségbe Istennel, ami mindenki előtt nyitva áll. Hogyan lehetséges ez? Miben ismerheti fel az elveszett ember Isten mentő szeretetét? Nem miben, hanem kiben: Jézus Krisztusban. Ezzel a példázattal Jézus előremutat a keresztre. Ott Isten cáfolhatatlan bizonyítékát adta, hogy nem elítéli az embert, hanem – akár saját élete árán is – meg akarja menteni. A bárányt kereső pásztor tehát nem valami szentimentlis, romantikus képzet. Jézus ugyanazzal a mozdulattal veszi vállára a bűntől megtépázott, halálra vált, elveszett bárányt, az embert, amivel kitárja karját, hogy felszegezzék a keresztre. Így kell ezt látni. Ha pedig valaki megérti az Istennek iránta való szeretetét, akkor öröm van a mennyben.
