Istenről gondolkodni vagy beszélni, lényét szavakba önteni lehetetlen. Csak próbálkozunk elmondani róla valamit, de erőtlenek a szavak. Általunk tapasztalt dolgokhoz hasonlítjuk őt. Azt mondjuk Atyai szeretet, fiúi engedelmesség, életformáló spiritualitás, szellem. Atya Fiú Szent Lélek. Mindenek teremtője, éltetője. Emberközelbe lépő Krisztusi irgalom, megérinthető, megszólítható, segítségül hívható Név. Egy darabka mennyország bennünk, ha Lelke betölt gyógyító erővel, vigasztalással, hittel, békével. Bármit sejtünk vagy mondunk Istenről, az mindig csak töredékes, hiányos. Nem találunk olyan szavakat, melyek őt leírhatnák, mert emberi elme be nem fogadhatja azt, akiből minden kiárad, aki által minden létezik és aki minden létezőnek célt és értelmet ad. Ezért jó, hogyha Istent nem megérteni akarjuk, hanem szeretni, csodálni és ragyogásában élni. Valami gyermeki egyszerűséggel csak örülni neki, vele. Megnyugodni abban, hogy mindent jól cselekszik. Nem vakhit ez, hanem bizalom. Bízni Istenben pedig helyes és igazságos. Egyedül ez méltó hozzá. Az ő lényével akkor találkozunk, ha elhallgat a folyton fecsegő, hiú emberi értelem és ha szétfoszlik az érzelmek kápráztató délibábja. Sem a ráció, sem a misztika nem vezet Istenhez. Mi, vele szemben, mindig az elfogadás és megajándékozottság állapotában vagyunk.
Isten személy, megszólít és megszólítható, mégis mérhetetlenül fölöttünk áll. Ne adjunk neki ötleteket, hogy mit és hogyan kellene csinálnia akár a saját életünkre, akár a világ folyására nézve! Figyeljünk inkább arra, hogy mit mond, mit ad nekünk, vagy kivel hoz össze életutunkon. Így érthetjük meg, hogy mi a személyes feladatunk, mert mindenkivel terve van. Isten életének részei lehetünk, vagyunk. Amolyan kis szentjánosbogarak a sötétben. Ha felé fordulunk, érte élünk akkor egy apró körben az ő világosságát jeleníthetjük meg. Titkából egy parányit, megfejtve a világ és embertársaink számára. Ez az ő dicsérete és dicsősége. Méltó rá!
