Igehirdetés

Ímé Isten Jesuah, hiszek, nem félek. Erőm és énekem lett Ő, Jahua, az ő neve Jesuah. Ézs 12,2.

Ha nem fordítjuk le a héber szavakat, hanem a maguk hangzásában halljuk őket, akkor Ézsaiás igéje sokkal erőteljesebb. Jézus felé mutat! “Énekeljetek az Úrnak!” Kilencszer hangzik szó szerint a bátorítás az Ószövetségben és még számtalanszor más formában. Izrael egykori templomában nem magyarázták az írást, hanem csak felolvasták. Úgy vélték talán, hogy amit Isten mond, ahhoz nincs mit hozzátenni. Meg kell hallani, el kell hinni, annak megfelelően kell cselekedni és dicsérni őt, hogy kijelentette akaratát a nép javára. Ez a dícséret pedig éneklés volt. Bizton állíthajuk, hogy a korabeli istentisztelet javarészt éneklés volt. A százötven zsoltár is tanúskodik erről. Isten iránti hódolatunkat és hálánkat énekünk fejezi ki legjobban. Az ének pedig visszafelé is hatásos. Aki Istenről énekel, azt Isten ereje járja át. Evangélikus egyházunk minden korban éneklő egyház volt. Már Luther is felismerte az éneklés fontosságát, azért írt maga is népénekeket. J. S. Bachot, a lipcsei evangélikus templom orgonistáját és karvezetőjét munkaszerződése kötelezte arra, hogy minden vasárnapra új cantátát írjon és azt be is tanítsa. A 17. században, az ellenreformáció idején, a Felvidéken, a szlovák ajkú gyülekezeteket a Tranovszky György által írt, több, mint ezer éneket tartalmazó énekeskönyv erősítette és tartotta meg a hitben. Csodálatos énekkincsünknek sajnos mára már csak töredéke van használatban. Cantate vasárnapján azonban idézzük fel annak jelentőségét! Amikor elbizonytalanodok a hitben, vagy valami lelki próba, kihívás van előttem, énekelek. Lehet, nem hangosan, csak magamban. Ez mindig segít. Jézus, élete legnehezebb órájára készült a Getsemáné kertben. Azt olvassuk, hogy énekelve mentek az Olajfák hegyére.

„Ímé Isten Jesuah, hiszek, nem félek. Erőm és énekem lett Ő, Jahua, az ő neve Jesuah. Ézs 12,2.” → A teljes bejegyzés megtekintése
Igehirdetés

Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. Jn 10,11.

A pásztor képe átjárja az ókori kelet képzeletvilágát. A fáraók kezében is pásztorbot volt, mintegy jelképezve, hogy az uralkodó népének pásztora. Izrael is nomád pásztornép volt egykor. Ahogy a pásztor gondot viselt a nyájra, úgy tekintettek Istenre mint a nép gondviselőjére. A zsidók országában ha egy vallási vezető, vagy az uralkodó elhanyagolta kötelességét, és a népet a maga hasznára kizsigerelte, akkor rossz pásztornak tekintették. Erről beszél Ezékiel próféta is kemény szavakkal. Megjövendöli, hogy eljön majd az Úr és ő jó pásztora lesz népének. Ennek a próféciának beteljesítője Jézus. Ki is jelenti: Én vagyok a jó pásztor. A történelem során mindig volt félreértés ezzel kapcsolatban. A különböző rendű, rangú vallási vezetők előszeretettel tekintették magukat pásztornak. A római egyház vezetői is díszes pásztorbotot hordanak. Ez többnyire aranyozott, drága holmi. Az újprotestáns karizmatikus vezetők is pásztornak hívatják magukat. Ez viszont olyan, mintha elvitatnák Jézustól az ő méltóságát. Igazából csak egy jó pásztor van. Az, aki életét adja, adta a juhokért. A pásztor mérhetetlenül többet ér a juhnál. Mint ahogy egy ember élete is értékesebb egy állaténál. Jézus azonban nem tekintette magát értékesebbnek bárkinél. Életét akár egyetlen emberért is odaadta volna. Mint ahogy valljuk és hisszük, hogy az ő áldozata egészen személyes, ránk is egyen-egyenként vonatkozik. Jézus pásztorsága nem külsőségekben nyilvánul meg. Nem hatalmaskodás az emberek fölött. Akik ismerik a hangját, azok önként követik őt, mert bíznak benne. Ő pedig mindenkori gondoskodást, az ellenségtől (Sátántól) védelmet, a nyugalomba való biztos megérkezést (örök életet az új teremtésben) adja cserébe. Eszünkbe juthatnak a 23. zsoltár szavai: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Igazából nincs is szükségünk más pásztorra, csak Jézusra. Egyedül tőle várjunk jót! Sokan fordultak el a keresztyénségtől, mert embereket bálványoztak. Ne bízzunk önjelölt pásztorokban, mert az mindig csalódáshoz és kiábrándultsághoz vezet. Csak az marad meg a hitben, aki az egyetlen jó pásztorra hallgat. Mi az egyház? – teszi fel a kérdést Luther. „A báránykák, akik hallgatnak pásztoruk hangjára és követik őt.” Jézus mondja: Én ismerem az enyéimet és az enyéim ismernek engem. Idegenre pedig nem hallgatnak. Ismered-e a Jó Pásztor hangját? Annyi ámítás van a világban. Zárd be a füledet mindarra, hogy csak az igazi Pásztor hangjára figyelhess!

Igehirdetés

Kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? – szól a Szent. Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremtette azokat? Ő kihozza seregüket szám szerint, mindet nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjuk sincsen. Miért mondod Jákób és szólsz így Izráel: Elrejtetett az én útam az Úrtól, és ügyemmel nem gondol Istenem?! Hát nem tudod-e és nem hallottad-e, hogy az örökkévaló Isten, az Úr teremtette a föld határait? Ő nem fárad és nem lankad el; végtelen bölcsessége! Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak és nem lankadnak, járnak és nem fáradnak el! Ézs 40, 25-31.

Ha elfárad az ember, azt ki tudja pihenni. Ha megfárad, akkor újra tudja kezdeni. Ha belefárad valamibe, akkor kell olyan társ, aki bátorítja: Mégiscsak van értelme küzdeni! Ilyen társunk nekünk az Úr. Az Örökkévaló, aki olyan kézzelfoghatóan jelent meg Jézus személyében. Izráel életében is volt megfáradás, az apostolok életében is, a mi életünkben is. Húsvét után mindjárt egy ilyen nagy megfáradás mutatkozik. Mintha a csoda olyan mélyen megrázná a lelket, hogy láttán mindenki eltanácstalanodik, kételkedni kezd. Tamás hiányolja a bizonyítékot, Péter pedig így szól: Visszamegyek halászni. Jézus nem számonkérően, henem bátorítóan közeledik hozzájuk. Tamásnak megmutatja a sebeit, Pétert pedig megkeresi újra a Genezáret tavánál. A tapintat, megértés, szelíd, de határozott biztatás sugárzik Isten tetteiből. A ézsaiási ige is ezt az Istent festi Izráel elé. Leírása idején a nép a Babiloni fogságban él. Talán sokan úgy gondolkodnak: Isten is elfelejtkezett rólunk, nincs aki törődjön velünk, segítsen rajtunk. Akkor mondja nekik az Úr, hogy bár elfogyott az erejük, de ő majd erőt ad, mindahhoz, ami rájuk vár. Valóban eltörpül az ember az Isten hatalma láttán. Mit tehetnék én? Az apostolok is így érezhették magukat. A feltámadással lezárult valami. Jézus győzött. Milyen szerepük lehet még ezután? Eddig sem jeleskedtek bátorságból, hűségből, bizalomból és reménységből. Mindeközben azonban sokat tanultak. A legfontosabb az volt, hogy feltétel nélkül bízhatnak az Úr szavában. Igaz, saját erejük elégtelen volt, de van kibe vetniük reménységüket. Abba, aki mindig mellettük áll. Most már ezt a leckét kell tanulniuk napról napra. Mi is így léphetünk Húsvét fényébe. Bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten nem tétlen. Jézus kezét fogva nézhetünk körül a világban, remélhetjük a saját boldogulásunkat és kaphatunk erőt mindenhez. Nem felejtett el, hűsége napról napra megújul rajtunk, megújít minket.