Egyetlen dolog tart alázatban: esendőségünk. Ez nem opció, hanem hétköznapi valóság. Ahogy az énekben is van: Színed előtt minden nap elesem. Úgy tűnik, hogy ez tart térden. Legalábbis ez a térdrehullás hiteles. A keresztyén élet ellentmondásossága, hogy ha legyőzöm a kísértést, mindjárt el is bizakodom. Egy hajszálnyival méltóbbnak tartom magam arra, hogy Jézus tanítványának, követőjének, Isten gyermekének valljam magam. Egy hajszálnyival, de az éppen elég arra, hogy különbnek tartsam magam másoknál és éppen ez által leszek méltatlan a kegyelemre. Mert a kegyelem csak bűnösöké lehet. A szüntelen elesés tart kegyelmi állapotban. Semmi más.
Úrvacsora: Csak az méltó, aki méltatlannak tartja magát. De magamtól nem tudom annak tartani magam, még ha mondom is, hogy vallom magam bűnösnek és kárhozatra méltónak. Milyen nagy szavak! Mi a valóságtartalma? Ha nem kényszerülök térdre, aligha őszinte a vallomásom. Ez pedig nem rajtam múlik. Csak maga az Úr hozhat ilyen helyzetbe. Egy különleges lelkiállapotba. Öl és elevenít. Csak a halálból lesz élet. Persze tudjuk a páli igét: Mit mondunk tehát? Megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Vétkezzünk, mivelhogy nem vagyunk törvény alatt, hanem kegyelem alatt? Távol legyen! (Róma 6, 1. 15.) Esendőségünket, vagy hogy egyértelmű legyek, szándékos vagy véletlen bukásaink felelősségét nem háríthatjuk Istenre, mégis ő az, aki megtart vagy elbuktat. Nem szeszélyességből, hanem hogy nehogy nagyon fenn hordjuk az orrunkat, kárhozatunkra. Mert hát amikor esünk, két helyre eshetünk: Jézus kezébe vagy kárhozatba. A kárhozat pedig nem más, mint az Istennel szembeni dicsekedés. Ettől óv mindenkor Jézus. Nem csak figyelmeztet, oda is terel minket a kereszthez. Vessződ és botod vígasztalnak engem. (23. zsoltár) A vessző és bot pedig nem más, mint az elbukásaink, nyilvános vagy csak lelkiismeretünkben átélt megszégyenüléseink. Ne legyetek oktalanok, mint a ló, mint az öszvér, melyeket kantárral és zablával kell kényszeríteni! (32. zsoltár)
De ha másképp nem megy? Egyetlen dolog tart alázatban: az esendőségünk, amire az Örökkévaló újra meg újra emlékeztet minket. Jó, hogy megteszi. Jó, hogy így van ránk gondja.
