Egy számunkra fontos, szeretett személy arcát bizonyára csukott szemmel is fel tudjuk idézni. Ez reménnyel és örömmel tölthet el. Megnyugvással, hogy van valaki, akire jó gondolni, akiért érdemes élni, aki segíthet és segít is, ha baj van. Aki együttérez velünk, mert fontosak vagyunk a számára. Egy szóval számontart, ahogy mi is őt. Egykor a frontkatonáknak sokat jelentett, ha meg tudták őrizni annak a fényképét, akihez remélték hazatérésüket. Sokakat ez tartott meg a fogságban, a lágerek poklában, hogy van valaki aki hazavárja őket. Képük szüntelen ott lebegett a szemük előtt és akkor nem is látták már a nyomorúságot, amiben részük volt. Fontosak a mély emberi kapcsolatok. Megtartó erővel bírnak.
Hasonlóról beszél ez a rövidke ige is. Bár Jézusról nincsen fényképünk és a képzőművészeti ábrázolások aligha hitelesek róla, ám ahogy a szeretett személynek sem egyszerűen az arcvonásait látjuk, hanem inkább a lényét, úgy Jézusét is. Mert egy ember számunkra sokkal több, mint a külseje. Sokkal inkább az, akit, amit nekünk jelent. Hogy Jézus mit jelent nekünk, az számít: akinek lelkünkben, Isten szelleme által láthatjuk őt. Kinek látom őt “behunyt szemmel”?
Olyasvalakinek, aki haláláig szeretett? Aki halálig szeret? Sőt azontúl is. Aki megért, aki jó barátom és pártomat fogja akkor is, ha sok kívánnivalót hagy az életfelfogásom és nem feltétlenül helyesek a cselekedeteim. Akire úgy gondolok, hogy ha egyszer számot kell adnom az Örökkévaló előtt, akkor nem vádolóm, hanem pártfogóm lesz.
Szeretnék erre a Jézusra nézni a hétköznapokban is. Talán azért is, hogy vonja el a figyelmemet az élet sötét oldaláról. Emberekről, akik butaságot vagy rosszindulatot árasztanak magukból. Dolgokról, amelyek megterhelik az életemet gondokkal. Betegségről és elmúlásról. Nyomasztó emlékekről és a mögöttük settenkedő lelkiismeretfurdalásról. Hogy ne lássak mást, csak Őt. S ha Reá nézek, felszabadulok szeretetre, türelemre, jó munkára, életörömre. Fénysugár lesz ő a legsőtétebb pillanatban is. Azt azonban nem feledhetjük, hogy az a Jézus arc, amit a lelkünkben felidézhetünk, magán viseli a töviskoronát. Azért lehet nekünk az, aki, mert odaadta magát. Egykor és most is. Meg nem értettségre, elhagyatottságra, testi-lelki kínra. Anélkül a töviskorona nélkül nem hiteles a bennünk felmerülő Jézus-kép. Csak azzal együtt érvényes, lehetséges mindaz, amiről beszéltem. Kijózanító igazság ez, gondolkodás és érzés-formáló. Talán ezért van a “de” szócska az ige elején. És néztünk reá, de nem volt ábrázata kivánatos… (Ézs 53,2) Nem kívánatos ugyanis, hogy egy szenvedő arc lebegjen a szemünk előtt szüntelen. Mégis, ha megértjük, hogy mit jelent nekünk, akkor már nem irtózunk tőle, hanem csendes, mély hálával fogadjuk. Jézus: Mindenem!
