Szeretteim! Ne lepődjetek meg a perzselő szorongatásokon, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Sőt, amennyire részesültök Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet Isten háza népén. 1Pt 4, 1. 12kk
Amit az ördög csinál, hogy különféle szenvedéseket zúdít ránk, az végső soron Krisztussal köt össze minket mindennél szorosabban. Így lesz az ördög is – ahogy Luther fogalmazza – Isten ördöge. Akarata ellenére kénytelen neki szolgálni és a hívőket a bűn elleni harcban erősíteni. Betegség, üldözés, mindaz, ami testünket érheti fegyverré lesz a küzdelemben. Hogyan tekintsünk hát bármiféle szenvedésre, ami testünket éri? Fegyverként. Aki testileg szenved megszűnik a bűnöknek. A szenvedés tehát lehet ajándék is. Nem kell keresni, de ha eljön meg kell érteni. A szenvedés imádságra késztet és az igazán lényeges dolgokra fordítja a figyelmünket. Ezek pedig a közösségek. Közösség Istennel és közösség az emberekkel. A szenvedésben sok minden átértékelődik. Különösen így van ez az evangéliumért, a Krisztusért vállalt szenvedéssel.
A nyugati világban az egyház konfliktuskerülővé vált. Gyakran igazodott, igazodik a közfelfogáshoz, a politikai széljáráshoz, hogy elkerülje a szenvedést. A szenvedés elkerülése azonban Krisztus elkerülése. Luther mondta annak idején, hogy az igaz egyház egyetlen ismertetőjele a kereszt. Az az egyház, ami nem visel keresztet, nem egyház. Nem mintha keresnénk a szenvedést. Jön az magától, ha Isten igazságához és a Krisztus evangéliumához ragaszkodunk. Ha nincs kereszt, valamit elhibáztunk. Langyosak lettünk. Fontosabb lett számunkra az emberek elismerése, mint Isten tisztelete. Igéjében kijelentett akaratához ragaszkodva élhetjük csak át a vele való közösséget. Ha szidalmaznak titeket Krisztus nevéért, boldogok vagytok, mert a dicsőség Lelke és Isten Lelke nyugszik rajtatok. (1Pét 4,14)
Az Isten háza népén való ítélet az, ha lélektelenné válik az egyház. Mármint úgy, Isten Lelke hiányzik belőle. Lehet ilyen? De még mennyire! A II. Világháború utáni évek szenvedések árnyékát vetették egyházunkra. Voltak azonban olyan egyházvezetők, akik a túlélés érdekében alkut kötöttek a hatalommal. Ezzel azonban felmondták a Krisztussal kötött szövetséget. Szentlélektelenítették (tudom hogy nincs ilyen szó) az egyházat. A visszatérés a helyes útra azonban nem egyszerű és nem magától értetődő. Hiába lesznek kedvezőbbek ugyanis a külső körülmények, ha a romlás belülről fakadt. Az egyház enerváltsága, pótcselekvései nem gyógyulnak csak a Szentlélek újbóli kiáradásával, föltéve, hogy beismerjük a hiányát.
